2016.

A péntekre kijelölt újszövetségi igeszakasz első részét hoztam ma közétek. Mint kiderült, a felolvasott hosszabb igeszakasz és az igehirdetésem alapját képező igerész egyazon ember lelki arcát, Keresztelő János, az adventi igehirdetések egyik fő szereplőjét mutatja meg számunkra. Ám, nagyon érdekes, hogy mekkora eltérés található a két „Keresztelő János kép között”.

Az első egységben Keresztelő Jánost, mint lánglelkű prófétát ismerjük meg, aki pontosan tudja, hogy mit akar, aki Jézus útkészítője, egy rettenthetetlen ember, míg a másodikban egy lelkileg összetört, ahogy ma mondják divatos szóval „megzuhant”, kétkedő emberként kerül elénk.

Hogy lehetséges ez? Ez a Keresztelő János nem az a Keresztelő János? Valamelyik képnek hamisnak kell lennie, mindkettő nem lehet igaz!

Szeretett testvéreim! Mindkét kép igaz, és mindkét kép ugyanarról az emberről készült.  A lánglelkű prédikátor, és a lelkileg összetört rab is ugyanaz az ember.

Hogy lehetséges ez? El kell oszlatnom egy tévképzetet, amelyet sok keresztyén ember vall: a keresztyén ember, a Krisztussal járó ember, a hívő ember is összetörhet lelkileg, a hite meginoghat, juthat mélypontokra és erre nagyon jó példa Keresztelő János élete, akiről maga Jézus mondja azt, hogy földi anya nem szült nála nagyobbat. Felvetődik a kérdés, ha ő így járt, akkor mi lesz vagy mi van a mi törékeny hitünkkel? Vajon, a mi életünkben is erre lehet számítani?

Mielőtt válaszolnék, nézzük más oldalról is meg az ő elesett állapotát. Hányszor van az, hogy a nehézségek hatására úgy érezzük, hogy vége hitünknek.

Hányszor van az, hogy elbukunk, mert a napi események maguk alá gyűrnek minket.

Ki az, akiben ilyenkor nem fogalmazódik meg az, hogy egyáltalán méltó vagyok-e még Isten szeretetére, hiszen már megint elestem.

János példája, az, hogy még a legkülönb is elesik, tehát nem csak megdöbbenésre kell, hogy okot adjon, hanem vigasztalásul is szolgálhat: ő, aki a legméltóbb volt, aki erős hittel rendelkezett, még ő is elbukott, nem vagyok tehát elbukott emberként sem reménytelen helyzetben, mert Isten szeretete éppen az elesett ember, a bűnös ember iránti szeretetből fakadóan öltött testet Jézusban.

A történetben Keresztelő János életének egy mélypontját láthatjuk. Képzeljük el, hogy mit is élhetett meg az Útkészítő. Hirdette az Istentől rábízott üzenetet, bátran szólt, sokan hallgatták, még a hatalommal is szembeszállt, majd Heródes börtönbe vettette, és e helyen - ahova a hírek csak nagyon szűrten jutnak el, várja azt, hogy ügyében történjen valami. Eljut hozzá a naini ifjú feltámasztásának híre, a kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása, és Jézus más csodái. Mindezeket messiási jelként értelmezi, ám kétségek merülnek fel benne: nem látja ugyanis Jézusban a saját igehirdetésének legfontosabb tartalmát, az ítéletet, az isteni ítélet hozóját. Amit Ő prédikált Jézus felől, az ítélet nem történik meg.

Ekkor hangzik el a kérdés, amelyben kétségtelen, hogy kétely is található, ám e mellett még valami: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”

Érdemes elidőznünk egy kicsit az „Eljövendő” szónál. János nem hívja messiásnak, Dávid Fiának Jézust, és nem ragad le a többi hagyományos zsidó messiási elnevezésnél sem. Ezzel nem ragad le a hagyományos messiás-váradalmaknál sem. Számára ugyanis nem a messiás külső megjelenése, a hozzá kapcsolódó képzetek a fontosak, hanem a tartalom. Jön valaki, aki mindegy, hogy milyen formában, de eljön, mégpedig azért, hogy Istennek és az Ő népének kapcsolatát rendezze-rendbetegye. Számára ennyi a fontos, és nem több.

A kérdésben azonban ott van a kétely is, mi van, ha tévedek? Mi van, ha rossz oldalra álltam, ha félrevezettem embereket?

És ott van a szorongatottság, a félelem érzése is: miért kell nekem láncokat viselnem, az Ő útkészítőjeként.

Igen, testvéreim, bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a hívő embert nem érheti baj, a történetből kiderül, hogy ez tévedés.

És a bajban, a zavarodottságban a keresztyén ember is hasonló reakciókat mutat a nem hívő emberekhez: lelkileg megtörik, összeesik, a hit - amely bajnélküli napokon olyan erősnek tűnik – meginog. 

Hogy miért mondom azt, hogy reakcióink hasonlóak a nem hívő emberek reakcióihoz, és nem azonosak azzal, arra ismét János történetéből kaphatunk választ. János, ugyanis amikor kétségek gyötrik, nem magát kínozza azokkal, nem más emberektől vár segítséget, nem átkozódik, nem kesereg, hanem Jézushoz fordul válaszért: hozzáküldi két tanítványát e kérdéssel.

Így, pedig nyilvánvalóvá válik az, hogy nemcsak kétségek gyötrik őt, de a kételyek mellett bizalom is van benne Jézus iránt.

Viselkedése emlékeztet az Ószövetség zsoltáríróinak viselkedésére, akik kétségeikben Istenhez fordultak. Hogy olvashatjuk a 73. zsoltárban? A gonoszok szerencséjén kesergő, és azt nem értő zsoltáros így szól: „Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem. Végül elmentem Isten szent hegyére, és megértettem…” A zsoltáros is keresi a választ: értelmével kutatja, erőlködik. Intellektuális válaszokat próbál megfogalmazni, de kiderül egy idő után, hogy nincs értelemmel elfogadható válasz. Erre a kérdésre a választ keresve, az intellektuális válaszkeresés zsákutcába torkollik. És mit tesz ekkor? Nem adja fel, hanem – azt olvashatjuk – hogy felment a templomba. Ott igyekszik, más úton választ találni életének nagy kérdésére, és ott, az Istennel való közösségben megszületik a válasz. Ott, a templomban, nem tudjuk mi módon, de Isten kijelentette magát neki. Választ kapott szorongató kérdésére, amikor rájött, hogy egyedül, és saját értelméből, tapasztalatából nem képes választ kapni.

Ez Keresztelő János módszere is: az Úr elé viszem a kérdésem, csak tőle kaphatok választ. Miért tesz így János?  Mert János tudja, hogy Jézussal függ össze a kérdése, és így hozzá fordul. Hiszen, a kérdés megválaszolása rá tartozik. Ugye milyen egyszerű a megoldás? Ahhoz menni, akire tartozik. Emberként, emberekkel szemben ezt tesszük! Építésügyi kérelmünkkel nem a polgármesteri hivatal szociális irodáját keressük, hanem az építésügyit! Ha valakivel bajunk van – ha egyenes emberek vagyunk – neki tesszük fel kérdéseinket, tőle várunk választ! Istennel kapcsolatban mégis milyen nehezen tesszük meg e lépést!

Mit teszünk mi, amikor életünket mélyponton érezzük? Amikor úgy érezzük minden és mindenki összeesküdött ellenünk? Amikor testünket érezzük „börtönben” egy-egy betegség következtében, fáradtság, kimerültség  eredményeként? 

Amikor a lelkünk kerül börtönbe a magányosság, munkahelyi események, történések, családi konfliktusok,  egy szerettünk elvesztése miatt, vagy bármi más miatt. Amikor, csak magunkat látjuk, és egyre inkább magunk körül forognak gondolataink, akkor szinte törvényszerű, hogy az ember hite elkezd meginogni. És akarva-akaratlanul, ha nem is olyan formában, ahogy János feltette a kérdést, de mi is feltesszük: vajon jó oldalon vagyok-e? Vajon az, akiben hiszek tényleg alkalmas-e arra, hogy megmentsen? Vagy felvetődik kérdésként az, hogy miért hagyta, hogy idejussak. Vajon, amikor ilyen gondolatok gyötörnek bennünket, kinek tesszük fel a kérdéseinket? Magunkat kínozzuk vele? Magunk próbálunk választ találni, úgy hogy egyre inkább mélyebbre kerülünk? Vagy másokat kérdezünk? Másoktól várjuk-(embertársainktól) a megoldást?

 Kedves testvéreim! Keserűség, csalódások érhetnek minket, embertársainkkal kerülhetünk szembe,  elkeseríthetnek minket e világ történései is, amelyek eléggé félelmetesek és átláthatatlanok. Lelkileg összetörhet bennünket betegség, rokon-barát elvesztése fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ezekben a helyzetekben követhetjük Keresztelő János példáját: Lehet Isten elé vinni kételkedésünket, kicsinyhitűségünket, fáradtságunkat, csalódottságunkat, kiábrándultságunkat, értetlenségünket, lelki mélypontjainkat is. Sőt, csak hozzá érdemes vinni! A megoldást, a választ ugyanis csak tőle kaphatjuk meg!

És, velünk is megtörténik az a csoda, amelyben Jánosnak is része volt: Jézus ugyanis nem utasítja el Jánost. Nem küldi el azzal, hogy még ennyi hited, kitartásod, erőd sincsen?

Nem löki még mélyebbre Jánost, hiszen éppen elég mélyen van így is.

Viszont nem is úgy válaszol Jánosnak, ahogyan azt János elvárná, egy egyszerű igennel, vagy egy egyszerű nemmel. Hanem, tulajdonképpen nem tesz mást, mint rámutat cselekedeteire, és Jánost kéri meg, hogy azok alapján, amit látott, amit tapasztalt, mag döntse el, hogy kivel is áll szemben.

Viselkedése minket is arra bíztat, hogy ezt az utat válasszuk: ha elbizonytalanodik hitünk, ha mélyre kerülünk, és nem látjuk Istent olyannak, amilyennek a szebb napokon láttuk, akkor merjük kérdezni őt.

Merjük, és rá fog mutatni hatalmára- kegyelmére-szeretetére, amelynek alapján eldönthetjük: Ő az aki valóban minden napon velünk van! Ámen

Juhász András