2016.

Szeretett Testvéreim!

Isten kegyelméből, ma is megterítettük az Úrnak szent asztalát. Odajárulunk majd bűnbánó szívvel, esetleg csalódottan, kudarc után, talán szomorúan, reményvesztetten. De odajárulunk. Megadatott nekünk az a csodálatos ajándék, hogy ma még lehet, ma még szabad, leborulni a kereszt alatt…

Ezen a mai istentiszteleten szeretnék egy lelki sétát járni a Testvérekkel, és kicsit más szemszögből tekinteni a megterített Úr asztalára! Hiszen ez nem más, mint Isten újra felkínált kegyelme, amit újra elfogadhatunk, vagy először megtapasztalhatunk!

Felolvasott Igénket nézve, látjuk, hogy két tanácstalan és békétlen ember hazafelé ballag csüggedten az első Húsvét délutánján.

Békétlenek voltak, hiszen nem értették, hogy mi volt ez az egész szörnyű tragédia, aminek valószínűleg szemtanúi is voltak a tömegben meghúzódva, és nem csak hallomásból értesültek a történésekről.

            Tanácstalanok voltak, hiszen mindaz, amiben eddig reménykedtek, az szertefoszlott, értelmét vesztette, és nem tudják, hogy akkor most hogyan tovább. Hogy ne lettek volna hát nyugtalanok és tanácstalanok ezek után?

De melléjük szegődött Jézus, és hagyta, hogy elmondják neki, mi az, ami ennyire felzaklatta őket. Először csak hallgatott, és figyelt rájuk.

Mindaz, amit a tanítványok elmondanak, és ahogy elmondják, az egy szemrehányásként is értelmezhető, hiszen hangot adnak csalódottságuknak. Csalódtak – végtére is Jézusban. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt.” Csalódottak, hiszen az, akiben bíztak, aki miatt hátrahagyták egész addigi életüket, akire alapozták a jövőjüket, az most – szerintük – halott.

Az a csodálatos, hogy Jézus ezekkel az emberekkel marad, akik tudtukon kívül szemrehányást tesznek neki, akik csalódtak benne, velük marad, hagyja, hogy kipanaszkodják magukat, és csak aztán kezdi őket tanítani.

Mit mond ez neked, és nekem? Valami egészen elképesztő dologról beszél az, ahogy Jézus cselekszik: hogy a pillanatnyi állapotunktól függetlenül képes velük és velünk is közösséget vállalni. Erről beszél nekünk az úrvacsorában a kenyér és a bor. Gyere, ahogy vagy, nem az a fontos, hogy milyen vagy, szereted-e magad, vagy szeretnek-e a többiek. Nem az a legfontosabb, hogy mit érzel a szívedben, lehet ez akár: fájdalom, gyász, ijedtség, düh, harag, érdektelenség, vagy csalódottság – akár Istenben is csalódhattál, mint a két emmausi tanítvány.

A lényeg, hogy jöhetsz mindazzal, ami benned van, ami foglalkoztat, ami bánt, jöhetsz mindazzal, aki és ami vagy, mert Jézus ismer, szeret, és elfogad. Nem küld el, hogy majd ha jobb leszel, vagy összeszedted magad, akkor gyere vissza. Nem, mert Ő azt akarja, hogy itt és most ragadd meg az alkalmat. Ragadd meg az alkalmat arra, hogy elmondod Neki, hogy nem érzed magad túl jól; vagy azt, hogy bűnös vagy, mert helytelenül cselekedtél, esetleg mulasztottál!

Nem kell elhallgatnod, vagy megjátszanod semmit, csak gyere, és fogadd el az Ő közösségét – és közben önmagad lehetsz, pontosabban, megtalálhatod igazi önmagad.

Érdekes ez a mondat: „megtalálhatod igazi önmagad”. Igen, mert Jézus látja, hogy milyen vagy. Látja gyengeségeidet, bűneidet, mulasztásaidat, azonban esélyt is ad arra, hogy változhass lelkedben! Az Atya Isten mindnyájunkat Krisztus keresztjén át szemlél, és látja megtört életünkben a lehetőségeket is; azt, hogy milyenekké válhatunk, az Ő dicsőségére!

Miután megtörte a kenyeret, és nekik adta, felismerték Őt, de Jézus hirtelen eltűnt a szemük elől. Ez lett a jel, a végső bizonyosság számukra.

A megtört kenyérben felismerhetjük Őt mi is: „Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik”. Akkor tudom, hogy kicsoda Jézus, ha az Ő áldozata engem is megérint, engem is meghökkent, rádöbbent  – ezt értem tette?!

Ez Jézus! A megtört kenyér, aki saját életét áldozta fel érted és értem! Miért tette? Azért, mert szeret! Amikor magadhoz veszed a szent jegyeket, akkor erre gondolj! Nincs már senki, aki kárhoztathatna engem, mert Jézus megfizetett helyettem, kifizette minden adósságom! Azt akarja, hogy emelt fővel, boldogan élhessek, tudva azt, hogy senki és semmi el nem veheti tőlem azt az üdvösséget, és bűnbocsánatot, amit Ő adott nekem! Ő visszaadja az ember méltóságát. Az lehetsz, akinek az Isten megálmodott: az Ő képmása, az Ő szeretett gyermeke.

Számomra ez is az úrvacsora, hogy visszakapom, visszakapjuk elveszett értékünket és méltóságunkat, így már nem meghunyászkodva, bűntudattal kell elé állnunk, hanem mint az Isten gyermeke. Ahogy a római levélben mondja Pál: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!”

Az úrvacsorában jövök, és adom magam Jézusnak, úgy ahogy vagyok, aztán Ő is adja magát nekem – az életét, a szeretetét, az Atya akarata előtti nyitottságát, az odaadását. Teljesen átadja magát nekünk.

Az úrvacsora nem egyedül a bűnbocsánatról, meg a boldog jövőről, az üdvösségről beszél nekünk, ami majd odaát vár minket. Itt és most is összeköt bennünket. Azaz, már most elkezdődik az a boldog jövő, amiben neked is megvan a magad helye, küldetése – van élet a halál előtt is.

Tovább adhatod az örömhírt másoknak, akik esetleg reménytelenségben vannak, és nem látják a saját értéküket, méltóságukat. Milyen szép, hogy ezt még mondani sem kellett a két tanítványnak! Nem azon szomorkodtak, hogy Jézus eltűnt a szemük elől, hanem mentek felszabadultan továbbadni az örömhírt: Feltámadt az Úr! Azt akarták, hogy a többieknek is gyógyuljanak a sebei, szűnjön meg a kétségbeesésük.

Szeretett Testvéreim! Ez a mi feladatunk, küldetésünk is! Nem szomorkodni; nem kétségbeesni; nem panaszkodni… Hanem felismerni az új lehetőséget; hálát adni érte, és élni a nekünk adatott kegyelemmel! Olykor lesújt minket is saját fájdalmunk, lelki és testi értelemben egyaránt. Olykor csak magunk árnyékát fedezzük fel, és meglátjuk saját kudarcunkat, és mi is lemondunk saját magunkról… Azonban ez nem erről szól!

Mi történt volna, ha a tanítványok diskurzust folytatnak; vitába keverednek; ha bizonygatják, hogy ők valójában tudták, hogy Krisztus feltámadt, ahogy megmondta? Mi történt volna, ha ők nem a küldetésükkel foglalkoznak, hanem megtartották volna ezt az áldott találkozást maguknak?!

Provokatív kérdések ezek, de tegyük fel bátran magunknak ezeket a kérdéseket! Mi történt volna, ha… Saját magunkkal kapcsolatban, milyen sokszor feltesszük a kérdést, és milyen kevésszer, talán soha nem jut eszünkbe, hogy feltegyük azt a kérdést: mi történt volna, ha Krisztus nem adja önmagát érettünk; ha nem töretett volna meg a teste, és ontatott volna ki a vére, drága áldozatul?! Olyan egyszerű kérdések ezek, és sajnos, olyan természetesnek vesszük, hogy rendszeresen megteríttetik az Úrnak szent asztala… De a mai kérdés: mit jelent ez NEKED, személyesen?!

Az úrvacsora a közösséget is építi közöttünk. Mint ahogy a tanítványok is visszamentek a többiekhez. Azokhoz, akikkel nemrég még nem látták értelmét együtt maradni, azokhoz, akikről lemondtak magukban. Most újra egység lesz közöttük. Közöttünk is lehet így, mert mi is vihetjük Jézus szeretetét feszült, sérült, megterhelt kapcsolatainkba, mi is támogathatjuk egymást ezzel a felszabadult örömmel, mint ahogy a tanítványok is tették.

Adjon Jézus nekünk is ilyen igazi örömet, hogy átéljük, mennyire szeret bennünket, és adja, hogy megtaláljuk önmagunkat, értékességünket, méltóságunkat. Így járuljunk a megterített asztalhoz, Isten előtt bűnbánó szívvel, de Neki hálát adván! Ámen.

Lovász Adrienn