2015

Tegnap érkeztem meg Tatáról, ahol a Kárpát-medence fiataljai találkoztak, és együtt lehettek, Isten Igéjére figyelve. A Csillagpont református ifjúsági tábor, amelyet 2003 óta, minden 2. évben megrendeznek. Másfél éves előkészület; 500 önkéntes és 2500 fiatal. Röviden csak ennyi.

Gyülekezetünkből 7 kisifis vett részt a református fesztiválon, ahol találkoztak más keresztyén fiatallal; megtapasztalták, hogy milyen felemelő érzés Istent énekkel dicsőíteni és Isten kegyelméből megláthattam, ahogy ezeknek a drága fiataloknak megnyílik a szíve az Úr Jézus előtt.

Fizikai fáradtság; nem túl barátságos, sátorozós légkör; kevés alvás. Lelki feltöltődés; Krisztus békességének a kiteljesedése a szívekben és könnyek. Könnyek folytak, mert beszéltünk csalódásokról a héten, melyek felidézése sebeket szakított fel. És könnyek folytak úgy is, hogy Isten végtelen szeretete elérte a fiatalok szívét, és a határtalan boldogság megnyilvánult.

Magam is sokat tanultam ezen a héten. A főelőadások témája a bizalom volt, de bátran mondhatom: sikerült elszakadnunk a közhelyektől! Rácsodálkozhattam, hogy mennyei Atyánk már a teremtésben bizalmat adott az embernek, hisz azért helyezte Isten az embert az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze azt. RÁBÍZTA az emberre a földet, ahol él, mert MEGBÍZOTT benne! Rábízta a férfira a nőt, és a nőre a férfit. Isten ránk bízta azt, ami az Övé!

Ekkor még nincs elválasztó fal a menny és a föld között; Isten részéről NINCS BIZALMATLANSÁG! Isten azonban szintén bizalmat kér az embertől, tőlünk. Bizalmat, hűséget és engedelmességet.

Ez a bizalom azonban megtört a bűneset alkalmával. Az ember nem bízott Isten szavában; eltűnt a hűség és eltűnt az engedelmesség. … Mert az ember szabad akarata különbözött az Atya Isten elgondolásától…

Folyamatosan azon gondolkodom, hogy én őrzöm-e, vigyázok-e arra, amit Isten rám bízott? Megbecsülöm vagy semmibe veszem? Bizalmasan bánok azzal, vagy közömbös a számomra?

Manapság bizalmatlanok vagyunk, mi emberek, mert sokszor csalódtunk már. Csalódtunk családtagjainkban, barátainkban, lelki testvérekben, jó ismerősben… És a bizalom megkérdőjeleződött. Most megkérdezem: Istenben csalódtunk már? Én igen. 16 évesen, amikor elveszítettem édesapámat. Egy űr keletkezett a szívemben, és nem értettem Istent: ’miért most? miért így? miért?’ Számon kértem Őt, és haragudtam Rá. Sokat perlekedtem Vele.

Évek, hosszú évek teltek el, mire megtapasztaltam, hogy Isten jó, és jók az Ő elgondolásai. Megértettem, hogy a halál után van folytatás, mert aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, annak örök élete van! De hosszú volt ez az időszak! De nehéz volt az Isten felé irányított elvárásaimat letenni! Mert elvártam Tőle (!), hogy Ő mindig a jót adja, és nem akartam elfogadni Tőle a rosszat! Pedig „ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (Jób 2, 10b).

El kellett hinnem, hogy Isten jó! El kellett hinnem, hogy Isten szeret, és nem akar nekem rosszat! Meg kellett tanulnom Rá hagyatkozni; bízni Benne!

Mi a bizalom? Az egyik Csillagpontos fiatal szerint ’vakmerőség’. Mosolyogtam rajta, amikor meghallottam, de igaza van! Vakmerőség, mert a bizalom azt is jelenti, hogy akkor is hiszem, hogy Isten segít és ad erőt nekem, amikor az emberi számítások szerint semmi esélyem a probléma megoldására; a testi-lelki felépülésre; anyagiak stabilizálódására.

Mit látunk a felolvasott Igében? Jairus aggodalmával, félelmével küzd. Retteg attól, hogy elveszíti kicsi lányát. A betegség már annyira átvette kicsi teste fölött a hatalmat, hogy bármelyik percben bekövetkezhetett a halál.

Nem olvastam fel a teljes részt a Márk evangéliumából, de érdemes arra figyelnünk, hogy két történet zajlik párhuzamosan, és Jézus ott van; jelen van; számíthatnak rá. A történet úgy kezdődik, hogy egy zsinagógai elöljáró leborul a Mester előtt és hangot ad félelmének: lehet meg fog halni kislánya. Kéri, hogy tegye rá a kezét, és meggyógyul. Alig fejezi be szavait, Jézus rögtön elindul vele, de közben érzi, hogy erő árad ki belőle. Egy 12 éve vérfolyásos asszony az, aki megérintette ruhája szegélyét, mert hitte, hogy Jézus meggyógyíthatja őt.

Egy érdekes párbeszéd alakul ki, és egy újabb csoda történik, de az idő telik, és közben a kislány meghal. Miközben egy asszony 12 beteg év után új életet kap fizikai és lelki értelemben, addig egy 12 éves kislány életét veszti. Amikor Jairus házából eléjük mennek páran, már szól a tudósítás: a kislány meghalt. Jairus megtört, Jézus pedig békességgel teli.

Amikor Jairus megkereste a Mestert, ő már gyakorolta a hitét és amikor Jézushoz ment, közben végignézte a vérfolyásos asszony gyógyulását, így láthatta, hogy a hit és Jézus ereje szorosan összefonódik! Jézus észrevette, hogy a Jairus házából érkezők már feladták a küzdelmet és nem reménykednek tovább. „Leányod meghalt. Miért fárasztod a Mestert?” (Mk 5, 35). Jézus azonban szükségét érezte, hogy bíztassa az elöljárót: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5, 36).

Sokat mond ez a rövid felszólítás. Jézus tudja és látja is, hogy a hit legnagyobb ellensége a félelem. Ha hiszek, akkor bizonyosságom van és meg vagyok győződve arról a dologról. Ha hiszek a hallottaknak, az azt jelenti, hogy az úgy van. Ha nem hiszem, hogy képes vagyok egy feladat teljesítésére, akkor félni kezdek, és frusztrált leszek, mert tudom, hogy a feladatot egyáltalán nem fogom vagy csak félig hibásan fogom megoldani.

„Ne félj, csak higgy!” – Jézus pontosan tudja, hogy a félelem a hit ellentéte. Tudja, hogy nincs oka félni Jairusnak, és bátorítja, hogy bízzon Benne!

Jairusnak pontosan erre a bíztatásra volt szüksége! A leírtakból nem derül ki, hogy történik-e párbeszéd Jézus és az elöljáró között, de az bizonyos, hogy Jairus követi a Mestert.

Bár a siratók és a családtagok nem hisznek a fülüknek, amikor Jézus azt mondja, hogy a kislány csak alszik; Jézus ezzel mit sem törődik, bemegy a szobába. „Talitha kúmi! – Leányka, neked mondom, ébredj fel!” (Mk 5, 41). Még arra sem volt idő, hogy a körülállók csodálkozzanak, mert a kislány azonnal felült, leszállt az ágyról és járkálni kezdett.

Nekem erről a jelenetről az jut eszembe, hogy MINDIG JÉZUSÉ AZ UTOLSÓ SZÓ! Neki valóban minden lehetséges! A kész helyzetekben is Övé az utolsó szó. Még a halál esetében is. A hihetetlennel szemben is. A történelem végén is.

Sajnos általában megijesztenek életkörülményeink, és teret engedünk szívünkben az aggódásnak. Ez nem azt mutatja, hogy bízunk. Mert akkor hol van a gondviselésbe vetett hitünk? Hol van az, hogy az Atya Isten nem véletlenül adta nekünk bizalmát, és bízta ránk a teremtett világot, köztük embertársainkat? Hol van az, hogy Jézus Krisztus helyre állította a bűneset okozta zűrzavart, és életét adta azért, hogy ez a bizalom Isten és ember között ismét tiszta és feltétel nélküli lehessen? Hol van az, hogy a Szentlélek Isten ma is megszólít embereket, és elvégzi bennük a felismerést, majd szívük formálódását, mert most is fiatalok százai adták át az életüket Krisztusnak, vagy erősödtek meg abban, Akiben hisznek 2 éve, vagy 10 éve, netán 15 éve?!

Amikor Jézus megérkezik a házhoz, kérdőre vonja a jelenlévőket: „Miért csináltok ilyen zűrzavart, és miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik. Erre kinevették…” (Mk 5, 39-40a). Kinevették, és sokszor mi is nevetünk, amikor még mások reménykednek! Kiben reménykednek? A Mindenható Istenben! Miért? Mert Ő valóban gondviselő Isten, aki nem a luxust; nem a gondok nélküli életet; nem a testi-lelki jólétet ajánlja, hanem azt, hogy kapott problémáink, gondjaink, kihívásaink által megerősítse hitünket; elgyengülésünkben erőt adhasson; emberi számítások szerinti reménytelen élethelyzetben csodát engedjen meg nekünk! S ha ezekben a nehéz élethelyzetekben Rá tudunk hagyatkozni és bízni Benne, akkor miénk az örök élet!

Mert a halál után nem pont, hanem kettős pont áll, mely azt jelenti: van folytatás! Jézus szemével a halál valóban csak alvás! Ez azt üzeni nekünk, hogy az életnek a halállal éppúgy nincs vége, mint az alvással. Attól, hogy az ember elaludt, még nincs vége, legfeljebb csak egy napja fejeződött be, de másnap folytatódik egy következő szakaszban. A halál nem a vég!

Mi történik akkor, amikor elbukunk; amikor bizalmatlanná és reménytelenné válunk? Márk evangéliuma egész 5. része azt tanítja nekünk, hogy sok év után is kaphatunk új esélyt. A vérfolyásos asszony is kapott egy új életet 12 esztendő után, de hiszem, hogy nem csak a teste gyógyult meg, hanem a lelke is! A 12 éves kislány is kapott egy új életet, melynek az az üzenete, hogy ha az Úrnak terve van velünk, akkor képes életre hívni testünket és lelkünket egyaránt!

Szeretett Testvéreim! Azt hiszem, csak most értettem meg, hogy mit jelent Istenben bízni… A hét utolsó áhitata egy különleges tánccal fejeződött be. Egy mozgássérült fiú, akit tolókocsiban toltak fel a színpadra, gyógypedagógusa segítségével felállt a székből.

Minden végtagja sérült volt, és képtelen volt egyensúlyozni. Lágy zene szólt, és a gyógypedagógus határozott mozdulatokkal mozgásra bírta a fiút. Közben a két keze mindig vagy a fiú hóna alatt, vagy mellkasán átölelve volt. Olykor elengedte egyik kezével, és félig a földön volt a fiú, de végig egymás szemébe néztek, és láttam, hogy a fiú rábízta egész testét a gyógypedagógusra.

A jelenet úgy fejeződött be, hogy csak a fél kezét fogva segítőjének a fiú –bár nagyon labilisan- de letérdelt, majd segítője is letérdelt vele szembe, és megölelték egymást.

Fiatalok ezrei sírtak, ahogy én is, és arra gondoltam, hogy én is így botladozom minden nap, és sokszor már-már lezuhanok a földre, mint egy vesztes, Isten mégis mindig rajtam tartja két áldott kezét, és soha nem enged el engem!

Így tanultam meg kimondani: „Bízom Benned Atyám, MÉG AKKOR IS (!!!), ha a Te terveid és szándékaid nem azonosak az enyémmel! Legyen meg a Te akaratod!”

A mi kegyelmes Istenünk legyen velünk, és imádkozzunk azért, hogy Szentlelke munkálja ki bennünk Iránta feltétel nélküli bizodalmunkat! Ámen.

Lovász Adrienn