2015

János evangélista nem kímél minket, hogyha gyógyítási történetekről van szó. Véleményem szerint a legnehezebb, legsúlyosabb gyógyításokat ő adja elénk. Nem olyan régen ott volt a harmincnyolc éve beteg ember esete, most pedig egy vakon született embert gyógyít meg Jézus. Mindkét esetben olyan mértékű szenvedésről van szó, amit a jelenlevők közül talán csak nagyon kevesen tudnak elképzelni. Nem könnyű történetek ezek.

A Jézusi gyógyításokról szóló beszámolók általában ott érnek véget, hogy a páciens visszakapja az egészségét és mindenki örül, meg hálaadással magasztalja Istent a csodáért. János azonban ezúttal a gyógyulás után is tovább követi a meggyógyított ember életét egy darabig.  Ez nagyon szépen emlékeztet minket arra, hogy a Jézussal való találkozás és az Ő segítségének az elfogadása az soha nem a vég, hanem mindig a kezdet. A kezdete valami újnak.

Ugyanakkor, ha a folytatást olvassuk, az meglehetősen kiábrándító. Nincs ünneplés, nem magasztalják Istent hálaadással, ahogy azt megszokhattuk más történetekből. A gyógyult embert meghurcolják, előállítják és kivallatják, mint valami bűnözőt. Így a történet másfelől arra is emlékeztet minket, hogy a Biblia nem tündérmese és nem "Hollywood" ahol mindig szükségszerű a rózsaszín, boldog befejezés. -És pontosan így van ez a való életben is.

                A kérdés tehát az, hogy a Jézussal való találkozás hozhat-e kellemetlenséget annak az életébe, aki elszánja magát az Ő követésére. A válasz egyértelműen igen. Mert aki az Isten Fiával szembesül, annak a számára ez a találkozás mindig egy sorsfordító esemény, amely kiragadja, sokszor szembefordítja az embert korábbi életével és korábbi világával. Így a meggyógyított vak is kap Jézustól bizonyos dolgokat, de ugyanakkor ennek fejében el is veszít más dolgokat.

                A folytatást olvasva azonban világossá válik, hogy a vak a kellemetlenségek ellenére sem bánja meg, hogy Találkozott Jézussal és elfogadta a segítségét, mert amit Jézustól kapott az összehasonlíthatatlanul többet ér, mint amit az emberek rosszindulata el tud tőle venni. Mert az Isten Fiától új életet kap. Amikor meggyógyult, nem csak az az egészségét nyerte vissza, de visszakapta az emberségét, az önbecsülését, egy új életnek a reményét. Hiszen gondoljunk csak bele: itt nem arról van szó, mint a legtöbb másik gyógyításnál, hogy valaki vígan él, egészségesen, amíg egyszer csak meg nem betegszik és Jézus megszabadítja szenvedésétől. Ez az ember sohasem volt egészséges. Egész életét bénító sötétségben élte le, így a gyógyulása szó szerint együtt jár egy új élet kezdetével.

S mi az, amit a rosszindulatú emberek el tudnak venni tőle? Kiközösítik a gyülekezetből és szülei sem állnak ki mellette.

Történetünk ünneprontói a farizeusok és a főpapok. Ahogy olvassuk a történetet, szinte érezni kétségbeesett küszködésüket, acsarkodásukat, ahogy nem tudnak napirendre térni a különös események felett. Szinte érezni azt a tipikusan emberi kicsinyességet, irigységet és rosszmájúságot, amellyel talán mindannyian találkoztunk már, a körülöttünk élő emberek beszélgetéseit hallgatva, vagy amit akár magunkon is észrevehetünk olykor –sajnos.

Ami azonnal feltűnik, hogy a farizeusok és a főpapok egyfolytában arról beszélnek, hogy mi az, amit tudnak és mi az, amit nem. A felolvasott szakaszban több, mint hatszor hangzik el a „tudni” ige. Tekintsük hát végig mi is, hogy mit tudnak a farizeusok, mi az, amit tudni vélnek és mi az, amiről elképzelésük sincs.

Első körben előállítják a gyógyult embert és kifaggatják. Kivallatják, mint egy bűnözőt. A kérdés természetesen a tudatlanság jele. Mire kérdez rá az ember? Arra, amiről nincsen biztos ismerete, amit nem tud.

 

1. Kérdéseikkel világosan kimutatják, hogy nem tudják hogyan gyógyult meg a beteg.

2. És nem tudhatják azt sem, hogy milyen szenvedéseken ment keresztül addig.

 

Másodszor is odahívják, és ismét felteszik neki ugyanazt a kérdést, mert nem voltak elégedettek a válasszal. Miért tesz fel valaki kérdést, hogyha nincs meg benne a válasz iránti nyitottság? Hogyha már előre tudja, hogy milyen választ akar elfogadni.

Második körben azt állítják Jézusról, hogy „azt sem tudjuk, honnan való.” A „sem” szó hangsúlyos, mert mutatja, hogy a származása mellett még sok egyéb dolgot sem tudnak Jézusról. Gyakorlatilag nem ismerik, nem tudják, hogy ki ez az ember.

 

3. Nem ismerik úgy, mint a tanítványai, akik naponként egyfolytában vele vannak és hallják a beszédeit és látják a csodáit.

 

Ugyanakkor a farizeusok a történetben határozottan kijelentik Jézusról: „mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” Nem érdekes az ellentmondás? Nem tudjuk azt SEM, hogy honnan származik, nem ismerjük, nem tudunk róla semmit, de: azt tudjuk, hogy bűnös.

 

4. Harmadik körben pedig Mózesről mondják: „Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten.” Pedig az igazság az, hogy definíció szerint ezt sem tudhatják, hiszen nem voltak ott. Nem tapasztalták meg, nem voltak a tanúi. Legfeljebb elhiszik, annak az embernek, aki leírta a Tórába, vagy aki elmesélte nekik.

 

Szóval mit tudnak a farizeusok és a főpapok?           -A nagy semmit. Nem tudnak semmit, de mégis ítélkeznek. Elítélik a gyógyult embert, és elítélik Jézust is. Ez az, szeretett testvéreim, amit úgy hívnak, hogy előítélet: Amikor vélt igazságainkra és önhittségünkre alapozva ítélkezünk a másik ember felett, és ennek a viselkedésnek a keresztyén embertől a lehető legtávolabb kell állnia, hiszen Jézus maga gyakran intette a hallgatóit: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” (Mt 7,1; Lk 6,37; Jn 7,24)

Ha már a tudást említettük: az ember számára a tudás nagyon fontos dolog. Annak segítségével tájékozódunk a világunkban, legyen szó bármilyen tevékenységről. Minél nagyobb valakinek a tudása, az az ember annál több dologra képes. A keresztyén embernek azonban az édenkerti eset óta tudnia kell különösen is, hogy bár a tudás hasznos és jó dolog, van egy nagy kísértése: a gőg.

A felvilágosodás korában az emberek felfedeztek és megtudtak néhány dolgot a természetről. Megértették hogy működik a gravitáció és le tudták írni a csillagok mozgását. Ez a tudás azonnal olyan mértékű gőggel töltötte el őket, hogy azt mondták: „mi most már értjük, hogy működik a világ, nincs többet szükségünk az Istenre.” Ebből a gőgből született meg az ateizmus. Persze azóta kiderült, hogy az a tudás, amire olyan büszkék voltak, nem is volt olyan hatalmas, mint amilyennek ők akkor gondolták.

        Ennél csak rosszabb a helyzet, hogyha a történetben szereplő farizeusokhoz hasonlóan még csak nem is valódi tudásra, hanem csak vélt igazságokra alapozzuk a gőgösségünket. Ez pedig napjainkban sajnos nagyon elterjedt dolog, mert a fogyasztói társadalom kora: a gőg kora. A mai ember ahhoz szokik hozzá, hogy „a vásárlónak mindig igaza van” és tízmillió ember él ebben az országban, akik mind egy szálig meg vannak győződve arról, hogy nekik mindig igazuk van. Sokszor nem tudnak különbséget tenni tény és vélemény között, és saját véleményünket, vélt dolgainkat gyakran igazságként és tényként beállítva próbáljuk, vagy próbálják keresztülerőszakolni, a másik embert gyalázva.

Ezzel a viselkedéssel szemben áll történetünk főszereplőjének, a meggyógyult vaknak az egyszerű és gyönyörű bizonyságétele. Ezt mondja: „Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: eddig vak voltam, most pedig látok.” –Ez pedig nekem elég. Milyen éles ellentétben van a farizeusok rosszindulatú, kicsinyes hőbörgésével szemben ennek az embernek a józan és nyugodt mondata.

Először is alázatosan és szerényen elismeri, hogy mi az, amit nem tud: Nem ismeri Jézust. A farizeusokkal együtt nem tud Jézusról semmit, de velük ellentétben ezt szerényen kinyilvánítja. Második mondatában viszont bizonyságot tesz arról, amit TUD, amit tényleg tud, mert vele történt meg, mert a saját bőrén tapasztalta meg, mert átélte, nevezetesen: hogy amit Jézus tesz, az működik, és neki ez elég, hogy a többit elhiggye Jézusnak. Így kezdődik a keresztyén ember hite. Hiszen amikor a kihallgatás és kiközösítés után felkeresi az Urat, Ő megkérdezi a gyógyult embert: „Hiszel-e az Emberfiában?” És az egészséges ember azt feleli: „Hiszek uram”

Ma is keresztyén emberek százezrei és milliói mondhatják el együtt a meggyógyult emberrel: Sokminden van, amit nem tudunk. Nem tudjuk, hogy van-e örök élet, hogy van-e gondviselés. De azt tudjuk, hogy amit Jézus Krisztus az életünkben elvégzett, az valóság. Azt tudjuk, hogy aki az Ő tanításai szerint él, annak békessége lesz, és a legmélyebb nehézségeken is épülve jut át. És ennek a bizonyosságáért elhisszük neki mindazt, amiről bizonyosságunk nincs. Odaadó bizalommal téve életünket az Ő kezébe.

Ámen.

Dancs Imre