2015

Kedves Testvérek!

 

Kezdetét vette a hagyomány szerint a böjt időszaka, amikor tulajdonképpen igyekszünk húsvét ünnepéhez és Krisztus értünk végzett megváltói munkájához lelki értelemben közelebb kerülni, annak jelentőségét még jobban megérteni. A böjt jelentése a számunkra nem a fizikai megvonásokban jelenik meg, hanem sokkal inkább egy lelki önvizsgálatban, ami nem is feltétlenül szorítható és korlátozható az évnek erre az időszakára, de ilyenkor mi is úgy vagyunk, mint az igében az izraeliták, akik felmentek Jeruzsálembe, hogy megtisztuljanak még a húsvét ünnepe előtt. Ahogyan a természet végzi a hótól és az utána itt maradt piszoktól való megszabadulását, a tél és a hideg, rideg időjárás elbúcsúztatását, úgy igyekszik ilyenkor, húsvét előtt az emberi lélek is arra, hogy magát megtisztítsa, megújítsa, megszentelje a húsvéti ünnepre.

 

​Lássuk most Testvéreim azt, hogy Igénk olyan történést ír le, amelyet egy nagyon jelentős jézusi cselekedet előz meg. Lázár feltámasztásának történetét követi az, hogy a nagytanács elhatározza Jézus elfogását és megölését. Lázárt, aki már negyedik napja volt halott, Jézus feltámasztotta, és így visszaadta testvéreinek Máriának és Mártának. A könnyek letörlése, gyönyörű hitvallás, imádság és a csoda, a feltámadás csodája, ami jelen van ebben a történetben. És a híre nagyon hamar elterjedt. Az írástudók és farizeusok összehívják a nagytanácsot, amely számára ez a hihetetlen történet volt az utolsó csepp a pohárban. Amikor valakit feltámasztott a halottak közül. Eddig még figyelték, talán meg is érintette őket valamelyik szava, de a feltámasztás csodatette nem fért a fejükbe. Nem ismerős ez, Testvéreim? Jézus szeretetével, szavaival, kegyelmességével ki vagyunk békülve, karácsony rendben van, megfeszítés rendben van de a feltámadáshoz már vonakodva közelítünk. Pedig hitvallásunkban jelen van, és halál felé tekintő életünk egyetlen mentőöve a feltámadás reménysége. Nehezen értjük a feltámadás lehetőségét, a nagytanács tagjait ott és akkor egyenesen irritálta. Ez a közösség a kor legmagasabb kormányzó és bírói testülete volt a zsidóságon belül.

 

Tanakodnak: mit tegyenek. Az első megállapítás teljesen helyénvaló, hiszen Jézus valóban sok jelt tett, felismerték, hogy ez nem egy egyszerű ember, és mindenki, aki odafigyelt rá, megérthette ezekből a jelekből, hogy Jézus a Megváltó. Megérkezett, akit vártak, akit Isten küldött, akinek eljövetelét próféták jövendölték, és angyalok énekelték. Megérkezett, akiben lehet hinni, akiben lehet bízni, de a nagytanács tagjai eddig nem jutottak el! Nem juthattak el Jézus messiás voltának felismerésére: minden mai keresztyén ember életének legfontosabb hittartalma el volt rejtve a nagytanács tagjainak szemei elől. A mi számunkra szükséges és lehetséges azonban felismerni nem csak a jeleket, hanem azt is, aki a jeleket tette, és azt is, amiért a jeleket tette és azt is, aki a Megváltót nekünk, értünk, helyettünk küldte, hogy higgyünk benne.

 

​Az írástudók és farizeusok felismerték, hogy valamit tenniük kell, valahogy reagálniuk kell arra, amit Jézus cselekedett. Nem hagyják úgy folyni a dolgokat tovább. Nem akarták, hogy a nép higgyen Jézusban, őket pedig elfelejtsék az emberek, és ezt úgy juttatták kifejezésre, hogy a rómaiakat vonták bele szavaikba. „Jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is”. A szanhedrin tagjai attól féltek, hogy a már amúgy is római megszállás alatt nyomorgó zsidóságot a Jézus híre hallatán még jobban uralmuk alá veszik, és ha nem tetszik a rómaiaknak Jézus tevékenysége, megfosztják őket maradék nemzeti önállóságuktól és a templomukat is államosítják. És ha ez így lesz, akkor megbomlik az ő addigi békés kis rendjük, megbomlik az addigi világuk, joggal féltették uralmukat. Féltették a rómaiaktól, de féltek attól is, hogy a nép teljesen elfordul tőlük Jézus javára, mindenki őt keresi majd. Jézus tanítványai egyre többen lettek, márpedig ahol egyre többen hisznek Jézusban, ott nem maradhat meg változatlanul a dolgok régi rendje. A jézusi tanítás és szeretet terjedése átírja az addigi rendet, és a nagytanács tagjai ettől rettegtek legjobban. Mi hogyan reagálunk arra, amikor a megszokott rendünkbe beleszól Jézus? Még akkor is, ha ez fáj, félelmet, könnyeket fakaszt, de Jézus megszólít és megváltozik a rend. Mit reagálunk? Kapálózunk a régi rend szanhedrinje után? Vagy engedjük Jézust szóhoz jutni az életünkben? Engedjük Jézust rendet bontani életünkben?

 

​Kajafás főpap felismerte és levonta a következtetést: Vesszen Jézus. Kajafás megoldási javaslata olyan alapelv, amelyet a politikában gyakran alkalmaztak, amikor egyetlen ember miatt az egész nép veszélyben forgott. Ilyenkor annak az egynek kell meghalnia, hogy így a nép megmenekülhessen. Ilyen esetben az egyetlen ember feláldozására vonatkozó döntés nem feltétlenül tartalmazott ítéletet annak az embernek erkölcsi értékét illetően. A döntés tehát nem feltétlenül volt rossz. Politikailag értjük a nagytanács döntését, teológiailag pedig szintén látjuk, hogy milyen fontos szavak hangoznak el. János evangelista összeköti Jézus halálának jelentőségében a politikai és a teológiai szálat, hiszen megjegyzi Kajafás szavai után, hogy nem csak a népért, a zsidóságért hal meg Jézus, hanem azért is, hogy ezáltal Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse és őket a lelki haláltól megváltsa.

 

​Közeledett a zsidók húsvétja, tehát az az ünnep, amely miatt az izraeliek már hetekkel, akár hónapokkal korábban elindultak messzi tájakról, hogy húsvét előtt egy héttel Jeruzsálembe érkezzenek, és még fel tudjanak készülni az ünnepre. A hagyomány szerint kb százezer zarándok érkezett a városba, ezek között számos ember akadhatott, aki ismerte Jézust, vagy legalábbis hallott róla és most a nagy találkozást várta. Az emberek megtisztulni mentek fel Jeruzsálembe, a templomba, és Jézust keresték. Kedves Testvérek, a mi böjti, megtisztulási folyamatunk sem szólhat másról, csak Jézus kereséséről. De ilyenek is vagyunk, mindig így lépünk be a templomba. Valamit várunk. Találkozást egymással, a közös imádság és dicsőítés lehetőségét, és azt, hogy az igéből hozzánk szóljon személyesen a Megváltó, és így találkozásunk lehessen vele is. Az akkori izraeliták, Jeruzsálemben, húsvét előtt tudták, mert már átélték, hogy az Isten előtti megtisztulásnak és a tiszta életnek Jézus az egyedüli forrása. Szomjas lélekkel keresték hát őt, hogy általa igazi ünnepük legyen.

 

​A mi böjtünknek is erről kell szólnia, egy kis lelki zarándoklat, Jézus keresése, jeleinek felismerése, szeretetének, velünk való tervének felismerése, üdvözítő és megjobbító szándékának felismerése. Adja Isten, hogy így legyen! Ámen.

 

Matosné Bokor Anikó