2014.

2014. október 12. vasárnap - Juhász András
2014.10.13
Lectio: Máté 18: 21-35.
Textus: Lukács 7: 37-42.

A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakasz egyáltalán nem könnyű olvasmány. Vannak olyan igék, amelyek simogatják lelkünket, bátorítanak, erősítenek, és vannak olyanok is, amelyek tükröt állítanak elénk, és kérdéseket vetnek fel számunkra. A legtöbb ember szereti gyorsan elolvasni ez utóbbi részeket, és visszatérni azokhoz a bibliai igékhez, amelyek bíztatást hordoznak. Ne tegyük ezt szeretett testvéreim, mert azon túl, hogy tudjuk, hogy a teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, feddésre, megjobbításra, az igazságban való nevelésre, ezen az alapvető hitigazságon túl tudnunk kell, hogy a lelkünket simogató, erősítő, bátorító igeversek ugyanúgy az Isten szeretetét közvetítik, mint azok, amelyek megítélik életünket, tetteinket, gondolatainkat!

Mert miről is szólnak ezek az igék?

Arról, amit a próféta szájába adva Isten kijelent: „Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen!”. Azért beszélnek ezek az igék is Isten szeretetéről, mert Isten észrevesz valamit a gyülekezet, az egyén életében, amely nem helyes, és rá akar mutatni, nem azért, hogy elítéljen, hanem éppen ellenkezőleg, hogy változtatva ezen elkerüljük az ítéletet!

Mai Igénk is ilyen ige, amely megállásra, elgondolkozásra, önvizsgálatra késztet! Vegyük ezt Isten szeretetének jeleként!

Már a hét elején, amikor azon kezdtem gondolkozni, hogy miről is szóljak majd vasárnap, a hét elején is megszólított ez az Igeszakasz, amelyet így foglal össze a Biblia: a képmutató ítélkezés. Pénteken pedig, amikor Debrecenben az Egyházkerület Közgyűlésén a püspöki titkár így imádkozott: „Óvj bennünket a magunk vétkeivel és bűneivel szembeni vakságtól”, még inkább megerősödtem abban, hogy erről kell szólnom. Miért? Mert úgy éreztem, hogy ha egy olyan közegben, ahol a Tiszántúl lelkészi és nem-lelkészi vezetői együtt vannak, és ezért is  imádkozunk, akkor a keresztyén ember számára különösen is aktuális tanításról van szó!

Ez támasztja alá az is, hogy hol olvashatjuk ezeket a verseket? Ha az Igeszakaszt visszahelyezzük kontextusába, láthatjuk, hogy a Máté evangéliumában megtalálható Hegyi beszédhez hasonló, lukácsi, lényegesen rövidebb, és „Síksági vagy síkföldi beszédként” nevezett egységben található.

Ennek az egységnek bevezetésében egy nagyon érdekes mondatot olvashatunk, amely megállásra késztet minket: „Ő pedig tanítványaira nézett és így szólt:” – majd a beszéd ezután következik.

Nem azt olvassuk, hogy a sokaságra, a kívülállókra nézett, hanem tanítványaira nekik szólt, nekünk szól tehát az egész beszéd, így ezen része is! Nekünk, akik Krisztus mai tanítványai vagyunk! De vajon miért szólítja meg tanítványait Jézus azzal, hogy ne ítéljenek? Miért nem a kívülállók felé szól? Azért szeretett Testvéreim, mert Jézus mindenkori tanítványainak tisztában kell lenniük azzal, hogy nem többek ők – de mondom másként - nem vagyunk többek mi sem, mint Krisztus által kegyelmet nyert bűnösök!

Hogy is olvastam a felolvasott hosszabb igerészben?

Volt egy szolga, aki tartozott urának valami egészen elképesztő mennyiségű arannyal, akinek ezt az ura elengedte. És volt egy szolgatárs, aki ennek a szolgának tartozott, a talentumokhoz képest aprópénzzel. Az elengedés után azonban mit tesz a szolga – akit egyébként a Biblia gonosz szolgának nevez? A társának nem képes elengedni tartozását!

Ez a példázat a bocsánatunkról szól, és arról, hogy bár Isten nekünk megbocsátott, az ítélet nincs érvényben ellenünk, mégis szeretetlenül ítéljük a másikat!

Pedig hogy kellene cselekednünk? Úgy, ahogy Isten cselekedett velünk! Isten gyűlöli a bűnt, de a bűnös embert szereti. Ezért fordul felénk Jézusban irgalommal, és nem bűneink szerint bánik velünk!

Tőlünk is ezt az irgalmas szeretetet várja! Gyűlöljük a bűnt, és szeressük a bűnös embert!

Gondoljuk végig, minél jobban szeretek valakit, akiről tudom, hogy nem jó úton jár, annál inkább gyűlölöm azt a bűnt, amely lehúzza őt, amely megnyomorítja életét, és annál nagyobb szeretettel, elszántsággal igyekszem őt megmenteni!

Eszembe jutnak olyan édesanyák, akik drogos vagy épp alkoholista  gyermekeikért mit meg nem tettek! Gyűlölték a fiuk bűnét, amely tönkretette egészségét, életét, de a gyermeküket nem! És, mindent megtettek azért, hogy kihozzák a bűn fertőjéből!

Eszembe jutnak azok a drága feleségek, akiket, mint börtönlelkész ismertem meg: bár undorodtak attól a bűntől, amit férjük elkövetett, szerették a férjüket, és elszánt szeretettel jöttek a beszélők alkalmaira, hogy férjük iránt való szeretetük megmutatásával visszahozzák őket a bűn útjáról.

Így kellene cselekednünk, tudva azt, hogy Isten is így tekint ránk! Így fordult és így fordul felénk! Az Ő szeretete olyan határtalan volt irántunk, hogy egyszülött Fiát az úr Jézust értünk áldozta! Így szeretett, és nem azt adta, ami járt volna nekünk: büntetést, halált és kárhozatot!

Mégis, olyan sokszor más utakat járunk! Lehet, hogy furcsán hangzik, de a bűnt szeretjük, és a bűnös embert ítéljük meg!

Erre mutat ugyanis az a gyakorlat, amikor képmutatóan ítélkezünk! Észrevettétek már szeretett testvéreim, hogy milyen gyakran olyan hibákért vagy bűnökért ítéljük meg a másik embert, amiben mi is érintettek vagyunk? Vagy, szívünk mélyén ott van a vágy, nem tesszük meg, de a gondolatiság szintjén már bennünk él? Milyen gyakran azért ítélünk el másokat, amit mi is megteszünk?

Elgondolkodtatott az, hogy mennyi színterén jelenik ez meg az életnek! Gondoljunk a népek kapcsolatára, amikor egyik nép a másikat vádolja valamivel, amit ők is megtettek! Vagy egy népen belül, egyik politikai párt képviselője szidja a másikat a korrupcióért, mutyizásért, a megbízhatatlanságért, amelyben ők is nyakig benne vannak!

Ugye testvérek, sokszor ezek az epizódok nevetségessé teszik azt a személyt, aki ezt teszi!

Hát, úgy gondolom, hogy mi is ugyanígy lelepleződünk, és nevetségessé leszünk, amikor gerendáink szemeinkben eltakarják tiszta látásunkat, és a másik  szemében keressük a szálkát! Ítélkezünk, és olyan dolgokat kérünk számon a másikon, amelyeket mi is megteszünk, megtettünk!

Néha nagyon bátrak vagyunk, és a másiknak szemébe mondjuk, szeretetlenül ítélve őt, hogy ilyen vagy olyan.

Máskor lényegesen finomabban, - nem, inkább kimondom ha kigondoltam:  gyáván a másik háta mögött ítélkezünk.

Sőt, sokszor még ennél is aljasabbak vagyunk, csak a másik bűnét, gonosz cselekedeteit mondjuk el egy harmadiknak, és várjuk, hogy akivel megosztottuk ezt, ő  ítélkezzen!

Szeretett Testvéreim!

Szól hozzánk Istenünk Igéje: Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Ne ítélj, és akkor nem fogsz  mások által te sem megítéltetni, mert amilyen mértékkel mérünk, nekünk is olyannal mérnek, és főként Isten által nem ítéltetsz meg, mint gonosz szolga, akinek bűne megbocsáttatott, de ő képtelen az irgalomra!

Hogy imádkozzuk, akár naponta többször is? Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! Nos, ebbe a bocsánatba tartozik bele az elengedés, ahogy Isten is háta mögé vetette bűneinket, és az, hogy tartózkodunk a másik elítélésétől, tudva azt, amit Jakab apostol által Isten szívünkre helyez: „Az ítélet irgalmatlan az iránt, akik nem cselekszik irgalmasságot!” Ámen

Juhász András

vissza