2013.
Az első húsvét reggelén asszonyok tartottak a sírhoz, hogy hozzátartozójuknak, mesterüknek a kivégzett Jézus testének a végtisztességet megadják. Három nappal e történés előtt, Jézus kereszthalála napján ugyanis nem volt módjuk erre. Az ünnep elkezdődött, és az utolsó pillanatokban ugyan, de sikerült még eltemetni Jézust, de arra, hogy testének megadják azt, ami egy kedves halottnak jár, arra már nem volt ideje az asszonyoknak. Amikor odaértek a sírhoz, nagy földrengés közepette a sírt nyitva találták, egy angyal pedig a sír elől elhengerített kövön ült.
Az őrökről leírja a Szentírás, hogy holtra váltak, annyira megrettentek az angyaltól, és a történésektől. Meg is érthetjük őket! Földrengés, a sír elől elhengeredő kő, fehér ruhás, villámló tekintetű angyal – nem hétköznapi jelenségek, mindenképpen egyfajta égi beavatkozásra utal mindez. A lelkiismeretük pedig nem volt tiszta, hiszen rossz oldalon állva, a megfeszített sírját őrizték, valószínűleg azt is megakadályozták volna, hogy Jézus követői a sírba bemenjenek, és a testet bebalzsamozva az elhunytnak a végtisztességet megadják. Jogos a félelmük, valóban volt miért félniük a katonáknak!
Más evangéliumok azt is megjegyzik, hogy az asszonyokat is félelem fogta el – Lukács arról ír, hogy tekintetüket fel sem merték emelni az asszonyok.
Ekkor szólal meg az angyal, az asszonyok felé intézve szavait: „Ti ne féljetek!”. Érdekes ebben a mondatban, egy szócska, a „ti” szerepe. Csak az asszonyokhoz szól az angyal! Célzatosan, nekik, Jézust kereső embereknek szól ez a figyelmeztető bátorítás! Ne féljetek!
Vajon milyen félelmek gyötörhették ezeket az asszonyokat? Biztos, hogy elsősorban megrettentek az égi jelenéstől. Az angyal jelenlététől, a feltámadást kísérő természetfeletti jelenségektől, természetes volt félelmük. Valószínű, hogy a sírhoz menve is félelem volt szívükben, hogy hogyan találják a sírt, bejutnak-e egyáltalán, a katonák mit tesznek velük, vagy mi lesz a következménye annak, hogy egy eretnekként kivégzett embernek akarják a végtisztességet megadni.
Félelmek gyötörték tehát őket, mennyei és földi dolgoktól egyaránt félhettek.
Ugyanúgy, ahogy mi is. Félelmek közt éljük le életünket, és kit jobban, kit kevésbé de megvisel a félelem. Milyen félelmeink is vannak? Sokfélék. Nem véletlen az, hogy a Szentírásban – van aki megszámolta 365-ször találjuk e két szót: Ne félj! Félelmeinkre ugyanis csak Isten szeretetében van válasz.
Félünk betegségektől, sőt sokszor nem is félünk: rettegünk – olvastam egy biztosító ajánlatát, amellyel kéretlenül megkerestek – rettegett betegségekre ajánlanak biztosítást. Félünk a természet erőitől, amely erőkről azt tanították nekünk, hogy az ember már megzabolázta őket. Az elmúlt évek bizonyították, hogy ez nem így van, gondoljunk a nagycsütörtökön ellapátolt hóra, a március 15-i itéletidőre.
De félelmeink között sok minden más is ott van. Félünk a földi jövőnkkel kapcsolatos kérdésektől: Lesz-e erőnk a munkához - ma nagyon gyakran ez a kérdés úgy vetődik fel, hogy lesz-e egyáltalán munkánk, lesz-e mit ennünk, miből fizessük ki az egekig emelkedő rezsiköltségeinket, gázszámlát, közös költséget. Miből öltöztessem fel a gyermeket? Miből vegyem meg a tankönyvcsomagját? Egzisztenciális félelmeink felsorolására úgy gondolom, hogy akár ennek az istentiszteletnek teljes ideje is kevés lenne!
Gyakran félünk attól, hogy elveszítjük szeretteinket – a földi valóságra nézve. Félünk megállni ravatal, nyitott sír mellett, és utoljára, de semmiképpen nem utolsósorban: félünk a saját földi életünk végétől, nyugtalanít bennünket az elmúlás, a halál kérdése.
Félelmek közt éljük le hétköznapjainkat és ünnepeinket. Nem kellene ennek így lennie!
Szeretett testvéreim! Akik azért vagytok itt most ebben az ünnepi órában, mert a megfeszített és feltámadott Jézust keresitek, akik azért jöttetek el ez Istennek szentelt hajlék falai közé, hogy vele találkozzatok, nektek szól ez az Ige: Ti ne féljetek! Nem azért ne féljetek, mert nincs okotok félelemre – botor módon élnénk, ha nem látnánk a sok-sok félelemre okot adó történést e világban - hanem azért ne féljetek, mert van valaki, aki a félelmeinket legyőzheti, aki nehéz helyzetekben mellénk állhat, ha őszinte szívvel kérjük és akarjuk mellénkállását. Aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.
A történetben szereplő asszonyok még csak a megfeszítésről tudnak, így a megfeszítettet keresik, mi azonban – a húsvéti eseményeket hiteles evangéliumi beszámolók által ismerők, már egy többlettudás birtokában vagyunk: Jézus nem csak meghalt, de fel is támadt!
Ők még csak a végtisztességet szerették volna megadni kedves halottuknak – aki számukra ekkor még csak egy nagy ember.
Mi, azonban már azért kereshetjük Urunkat-Istenünket, hogy halálának és feltámadásának következményében részesedjünk.
Melyek ezek a következmények? A Heidelbergi káté, fontos hitvallásunk így fogalmazza meg: „Először: Feltámadásával legyőzte a halált, másodszor: az Ő ereje most minket is új életre támaszt fel, harmadszor: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra.”
Mindez azt jelenti, hogy nem csak a földi életünkben tudhatjuk magunk mellett Őt, de feltámadása által utat nyitott a mi számunkra az öröklét felé. A halál, emberi félelmeink legerőteljesebbje legyőzetett. Ahogy Ő feltámadt, mi is fel fogunk támadni. Ha benne hiszünk, akkor pedig a feltámadás után következő életünk vele való öröklét, az üdvösség lesz. Azért tehát, Ti ne féljetek, hanem keressétek a megfeszített és feltámadt Jézust és az Ő akaratát, életetek minden napján. Ámen
Juhász András