2013.

Nagyon szeretem Izrael krónikás könyvét, amely királyairól nagyon hiteles képet vázol. Más országok krónikás könyveit olvasva  megszokhattuk, hogy a könyvek a királyokat emberfeletti magasságokba emelik, bűneikről, hibáikról, emberi gyengeségeikről előszeretettel megfeledkeznek. Máként van ez Izrael történetének leírásában, a Sámuel, a Királyok és  Krónikák két-két könyvében.

Láthatunk nagy királyokat bukások közepette, és láthatunk kisstílű uralkodókat, akik saját nyomorúságukat belátva őszinte szívvel borultak le Isten előtt. Valóban emberként, igazán emberként ábrázolja tehát a Biblia a királyokat.

Ma, egy méltatlanul elfeledett júdai királyról, Ászáról szeretnék szólni, akinek történetével 3 rész is foglalkozik a Krónikák második könyvében. ismerősen csenghetnek a szavak, hiszen néhány napja olvashattuk őket Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve, akinek életén ugyancsak nyomon követhető az emberi gondolkodástól sokszor gyökeresen eltérő isteni gondolkodás.

Sokat használjuk embertársaink jellemzésére a következő mondatot: "Nem esik messze az alma a fájától!" Mondjuk ezt olyan esetekben, amikor valaki ugyanúgy viselkedik, mint az édesapja, édesanyja, vagy legalábbis ezt várják el tőle. Szinte kötelez, determinál sok embert ez a tudat, és igen sok "rossz" ember gyermeke ezért meg sem próbál letérni a rossz útról. A Biblia tehát, mint említettem az emberi gondolkodással tökéletesen ellenkező dolgot állít.

Éppen a királyok sorsán figyelhető meg leginkább ez a másként gondolkodás. Vannak istenes királyok, akiknek gyermekei letérnek a rossz útról, és vannak olyan istentelen uralkodók, akiknek gyermekei atyáik cselekedete ellenére, vagy éppen ezért? de megtalálják az Úr útját. Nem volt ez másként Ászá királlyal sem, Júda harmadik királyával. Ászá Jeroboám unokája, annak az uralkodónak, aki Salamon példáját követve még inkább eltért az Úr útjáról, akinek uralkodása alatt megtörtént az ország két részre szakadása. Ászá mégis másként élt. Az Úr útján járt, olvashatjuk róla a Királyok és a Krónika könyvében egyaránt.

Mit jelent ez? Azt, hogy nem vagyunk determináltak. Sorsunk nincs őseink, atyáink kezében, hanem egyedül Isten kezében van, és mi vagyunk a felelősek mindenért, amit teszünk, vagy amit elmulasztunk, amit szólunk, vagy amit gondolunk.

Pedig Izrael másként gondolkodott: még évszázadokkal később is énekelték, vallották, hogy az "Atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott bele: " Ezékiel meg is intette a népet. Nem lehet a felelősséget elmismásolni.

Minden ember felelős. Felelős, hiszen egyéni döntésünk vezet el oda, hogy igent mondunk-e Isten Jézusban megjelenő szeretetére, vagy hátat fordítva a kegyelemnek megmaradunk bűneinkben. Minden ember felel tehát a maga sorsáért, és vannak olyanok, akik más sorsáért is.

Ásza például egy népért volt felelős. Királyként a saját véreiért. Óriási volt az ő felelőssége, és a rendelkezésére álló módszerekkel, ha kellett szelíden, ha kellett vasakarattal és vaskézzel küzdött népéért, hogy őket a jó úton tartsa.

A mi felelősségünk szintén nagy, bár nem népek vannak ránk bízva, de környezetünk mindenképpen. barátaink, munkatársak, rokonok: testvérek, szülők, gyermekek és unokák.

Mit kell értük tenni? Nagyon sokan úgy gondolják, hogy egy rokonért, barátét akkor tesznek meg mindent, ha anyagi, kézzel fogható ajándékokkal elhalmozzák. Nagyon jó, ha odafigyelünk a mellettünk élők testi szükségeire, de kevés, ha csak az anyagi valóságban élünk!

Ki van ránk bízva?

Azok az emberek, akik legközelebb vannak hozzánk. Gyermekeink, unokáink, akinek megkeresztelésekor erős fogadalmat tettünk, hogy úgy neveljük és neveltetjük őket, hogy majd egyszer önként tegyenek vallást hitükről! Milyen jó, hogy a most megkeresztelt gyermek családjából a két nagyobb testvére oszlopos tagjai a hittanos csoportoknak, koruk szerint. Miért? Mert a szülők felelősen gondolkodtak gyermekeik felől!

Kedves Gyermekek! Felelősek vagytok szüleitekért, nagyszüleitekért, ha ti kerültetek eddig csak kapcsolatba Jézussal, hozzátok a szülőket is Jézushoz!

Egy volt vallástanár hallgató mesélte el családja Istenre találásának történetét. Gyermeki szívébe vágy ébredt Isten után, és temploma után a kisvárosban, ahol éltek. Minden héten vasárnap templomba akart menni, de szülei nem akartak vele menni. Addig-addig forgatta magát a cserfes kislány, míg végül mindig ott voltak a templomban a szülők is, és Jézusra találtak!

Meghatódtam, amikor néhány alkalommal hittanosok hozzák el nem hívő barátaikat a hittanórára, hogy gyere el, mert jó itt.

Sokszor hiába akarunk tenni a másikért, mert falakba ütközünk, ha lelki dolgokról van szó. Egy lelkész testvér mondta el a faluról, ahol szolgál: aranyos, szeretetre méltó nép lakja, egészen addig míg a Bibliát elő nem veszem…

Mi ilyen esetekben a teendő, amikor hívogatásunk sorozatosan kudarcba fullad? Egyet tehetünk: imádkozhatunk értük, akik számunkra fontosak, hogy találjanak Jézsuhoz, és benne örök életre! Biztosak lehetünk abban, hogy az ilyen imádság kedves Isten előtt!

És, természetesen felelősségünk van abban is, hogy  népünk-egyházunk vezetői jól kormányozzanak, az őértük való felelősség megnyilvánulása pedig az imádság.

2. Ászáról azt olvashatjuk, hogy Isten "értékelte" az ő erőfeszítéseit, amelyeket azért tett, hogy Izraelt az Ő útján tartsa. Ászá alatt nem volt háború. Nyugodtan építhette országát, erősíthette a városokat, az Isten nem adott háborút uralkodása alatt. De jó ezt látni! Ha Istennel járok, békében, nyugalomban élhetek, és épülhetek!

Ám, az életünk gyakran teljesen másról szól, mondhatjuk  - és jogosan mondjuk ezt. Számtalan olyan embert ismerünk ugyanis, akik jó emberként az Úr útján járnak, mégis van életükben baj, "nem békességben" telnek napjaik, körülveszi őket gond, betegség, sokszor szegénység.

Akkor hogy van ez?

Igaz volt mindez Ászá korában, ma már nem igaz?

Nem erről van szó. Isten szava örök és igaz, mindig megáll.

Egy példával szeretném érzékeltetni mindezt:  Egy nagyon súlyosan beteg hölggyel beszélgettem, aki hívő emberként rengeteget szenved, és Ő mondta el azt, hogy az erőt megkapta minden teher elviseléséhez. Testileg tehát nincs békessége, de lelki értelemben annál inkább.

És ez az igazi békesség. Hiszen az emberi, a külső békesség elvehető, az ilyen békesség, a belső békesség azonban örök.

Ma is ugyanúgy békességet ad az Úr tehát azok életében, akik vele járnak, akiknek érte dobban a szívük. Nekünk is lehet így békességünk, és minden nyomorúság ellenére, amely körülvesz bennünket építhetjük, Isten felelős munkatársaiként az Ő országát. Ehhez kérjünk ma erőt, bölcsességet. Ámen

Juhász András