2013.

Arra a kérdésre, ha valaki feltenné nekünk, hogy miért szeretünk vasárnapról vasárnapra templomba járni, sokféle választ lehetne adni. Ki az imádság csendjéért, ki a közösségért, ki azért, hogy megpihenjen az Úr előtt, lelki megerősítésért, vagy hogy csendesen Istenhez sóhajtson a lélek – azt hiszem ahányan vagyunk, annyiféle válasz születhet.

E sok között azonban van egy nagyon fontos, amelyet mindannyian elmondhatunk, hogy azért is jó itt lenni, mert Isten szava, az Ige, és a prédikáció olyan, mintha rólam szólna, nekem üzen, érzem, hogy engem szólított meg vele az Isten. Ilyenkor megyünk haza erősebb hittel, hálásabb szívvel, mikor megszólít az Ige, magamra ismerek az üzenetből.

A Szentírásban hozzánk szól az Úr. Minden napon jó ezt tudatosítanunk magunkban, de különösen is jó tudnunk erről Bibliavasárnap. Mert bár minden vasárnap a Biblia vasárnapja, mégis az év egy vasárnapján különösképpen is figyel az ige egyháza, ahogy minket reformátusokat hívnak, a Szentírásra, és hálát ad azért a könyvért, amely évezredek óta Isten Lelke által megszólít bennünket.

Van úgy, hogy nem értjük meg, van, hogy gondjaink még ide is elkísérnek, halljuk az Igét, de nem jut el a szívünkig.

Pedig a Biblia szava, számunkra olyan mint egy tükör. Ha belenéz az ember magára ismer. Meglátjuk, hogy mennyi nyomorúság kísér minket az élet során, meglátjuk, hogy mennyire rá vagyunk utalva Mennyei Atyánkra, és hogy ha nem lenne reménységünk az Istenben, ugyan mi maradna az életben akkor?

Oly sok emberi sors van a Szentírás több mint ezer oldalán, olyan mint a miénk, akik néha békében élnek, olykor háborúságban, akiknek adatik öröm, de sokszor csak nyomorúság, betegség, gyász. Magasság és mélység. Róluk beszél a Biblia, akik olyanok, mint mi, és ezeknek az embereknek az életében ott van a hit, belép az Isten.

Hogyne éreznénk közel magunkhoz őket, hiszen ilyen a mi életünk is, és arra várunk, hogy hozzánk is jöjjön az Úr, jöjjön áldásával, kegyelmével, szentelje meg az életünket boldogsággal, és öntsön belénk reménységet.

Az Igeolvasó és hallgató ember azt a Jóbot, akit ma elénk állít az Úr, különösen is hasonlónak érzi magához. Jób hitének nagy próbái voltak az életben. Elvesztette szeretteit, elvesztette egészségét, elvesztette vagyonát. Átélt szinte mindent, ami egy ember életét keserítheti, ami fájdalmat és könnyeket hozhat, abból kijutott neki.

Ritka az, hogy valakit ennyi minden sújt, mint őt. Ezeknek elég egy-egy darabja is, hogy összetörjön minket. Elég ha betegség üti fel a fejét, mennyi aggodalom, mennyi kín tudja kísérni azt is.

Elég, ha valaki anyagi vészhelyzetbe kerül, mennyi kilátástalanság, mennyi bizonytalanság jelentkezik ott, ahol a mindennapi kenyér, a család sorsa válik kérdésessé. Elég a gyász fájdalma,  a  seb, amire nincs gyógyír, amikor a vigasztalást keresi az ember és nem talál, csak könnyeivel küzd.

Bármelyik lesújt minket, de Jóbnak mindenből jutott, emberi mértékkel el sem lehet tán viselni azt. Elgondolhatjuk mi minden szenvedés jött rá, ha felesége azt mondta neki, hogy átkozd meg az Istent és halj meg!

Nem véletlenül olvastuk az Igében, hogy Jób azt mondja könyvbe lehetne feljegyezni mindazt, ami vele történt. Vassal kősziklába vésni, hogy örökre megmaradjon, tanulságul.

Mint amikor a mai ember felsóhajt, hogy „regényt lehetne írni mindarról, ami velem történt! Amit én átéltem!” Azért érezzük Jóbot hasonlónak magunkhoz, mert mindannyiunk életéből, gondjainkból, szenvedéseinkből, ott van benne valami, megértjük őt, a fájdalmait, keserűségét, mert ismerjük azokat. Ha Jóbról szól az Ige, különösen is azt érezzük: rólunk szól.

De szeretett testvérek, ha ebben az életben csak a baj, csak a fájdalom lenne, ami miatt magamra ismerek valakiben, egy bibliai emberben, ha valakit csak ezért értek meg, csak ezért tudok vele azonosulni, akkor az ember csak szánalomra méltó valaki, vak, aki csak lefelé tud tekinteni, de felfele nem.

Mert épp a szenvedő Jób az, akiben magunkra kell ismernünk, de nem csak a nyomorúságában, hanem a hitében is! Mert ő vallja, hogy „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az ő neve!” Jób mondja reménytelen helyzetében, hogy „tudom az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” A hitet, a reményt semmilyen szenvedés nem tudta kiölni ebből az emberből. Hogy bármi is történt, Isten ott van vele.

Bár ebben is magunkra ismernénk mindig, ha Jóbról szól az Ige. Nyomorúságaink mellett azt is vallanánk, hogy igen, én is teljes szívvel bízom az Úrban, a szabadításban, az erőben, amit ad, abban, hogy még a halál árnyékának völgyében is velem van.

Mennyi emberi sors lenne más, kedves testvérek, ha ezzel a hittel hordozná az élet nehézségeit, nem a csüggedés, az összeomlás venne erőt rajta, hanem az Istenben való hit, amely annyi szabadításról tett már bizonyságot. Hány tönkre ment élet, széthullott család, megkeseredett lélek kiált ma is a világban ezért a hitért, amely Jóbban ott volt, minden mélység dacára.

Mi is hányszor csüggedünk, amikor imádkozni kéne, meghátrálunk, mikor bátornak kellene lenni, elhagyjuk magunkat, mikor, erőt kellene kérni.

Jób, amikor azt mondta, hogy bárcsak a beszédei „vasvesszővel és ónnal örökre kősziklába vésetnének”, akkor nem csak a panaszaira gondolt, nem csak arra, hogy mindenki tudja meg az ő nehéz sorsát. Hanem arra is, hogy kősziklába legyen vésve, hogy Istent szólította akkor is, benne bízott, benne reménykedett akkor is, mikor a bajok jöttek. Az ő áldásából élt, ha azt elfogadta, az örömöt, a javakat, elveszi az Úr kezéből a nyomorúságot is, mert él az ő megváltója, aki még a halálban is megáll felette, és magához emeli.

Kedves testvérek! Jób így vallott hitéről, sok száz évvel Krisztus előtt! Ő még csak Isten ígéreteit ismerhette a megváltóról. Mi már tudjuk, hogy valóban elküldte szent Fiát, Jézus Krisztust, hogy megváltson minket bűnből és halálból.

Mennyi ember vitte az ő nyomorúságát Krisztus elé egykor. Betegségét, gyászát, reménytelen életét, és ahol csak beengedték Jézust ott megtörtént a szabadítás.

Azt mondtam korábban, hogy számunkra tükör a Szentírás, az emberi sorsok, amelyek abban vannak. Tükörbe nézve az ember nem csak magára ismer, hanem azt is észreveszi, hogy mi nem jó, mit kell megigazítani, megváltoztatni. Jób tükrében, a Krisztusra talált emberek tükrében lássuk meg, hogy gyenge hitünket kell erősíteni. Mert csak hittel lehet megmaradni, hit által van élet, megváltás, és örök élet.

Hozzánk szól, rólunk szól az Ige. Ott van benne az életünk. Onnan indultunk, hogy a Szentírás lapjain annyi emberi sors van, amely olyan, mint a miénk. Akik ugyanúgy mint mi tudták, átélték, hogy nehéz az élet terhe. De akik tudták és hitték, hogy az Istenbe vetett hittel végig lehet menni ezen az úton. És a hit erőt adott, reményt hozott, a hit meglátta az örömöt, az áldást az életben.

Ezzel záruljon ma az Ige üzenete, hogy lehet örvendezni az Isten melletti életben. Minden nehézség mellett meglátjuk a mi Urunk ajándékait, áldása ad annyi örömöt, amely békét és boldogságot hoz a szívünknek. És el tudjuk mondani, hogy az Isten nélküli élet az igazi nyomorúság!

Talán ez a mondat, amit Jób is kősziklába szeretett volna örökre vésni. Nekünk a szívünkbe legyen ott, hogy ne csak az élet nyomorúságai miatt mondjuk, hogy megszólított az Ige, mert az én életem is ilyen, hanem azért is, mert bennem is erős a hit, a reménység az Istenben. Ez tartson meg valamennyinket. Ámen

Juhász András