2012.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy nyáron sorozatot tartottam csütörtök esténként a kegyelmi ajándékokról. Hetente egy-egy ajándékkal foglalkoztunk, és azt láttam, hogy Bozsó Imre testvérünk alkalomról-alkalomra szomorodik el. Az utolsó alkalom a kiváltképp való útról szólt, amely minden útnál fontosabb, a szeretet útjáról, azt az igét olvastam fel, amit most ravatala mellett megállva is hallunk. Imre arca felderült, majd az alkalom után megszólított, és ezt mondta: „Már azt hittem, hogy semmilyen kegyelmi ajándékot nem kaptam, de ma megtudtam, hogy a legnagyobb ajándékot kaptam, tudok szeretni!” Valóban, Imrét ez jellemezte leginkább: Istentől kapott szeretet volt a szívében, amit nem tartott meg magának, hanem továbbadott, továbbsugárzott környezete felé! Úgy élte meg a szeretetet, ahogy az Jézus egyik legfontosabb példázatában, az irgalmas samaritánusról szóló példázatban is megjelenik: nem elméleti síkon, hanem a gyakorlatban: tettekben, időt és pénzt, energiát nem sajnálva a rászorulótól, a testvértől.

 

Bozsó Imrét, testvéremet az Úr Jézus Krisztusban akkor ismertem meg, amikor gyülekezetünkben felnőttként megkeresztelkedett és konfirmációi fogadalmat tett 2001-ben. Már a gyülekezetbe való kerülése is csodálatos volt! Isten vezetgette lépteit, amíg lelki otthonra, nagy családra nem lelt köztünk.

 

Néhai Ábrahám András bácsi szólította meg Őt először, testvérnek nevezve, egy vasárnapon. Imre évekkel később elmondta, hogy nem értette, hogy miért nevezi Őt ez az öreg ember testvérnek, hiszen semmi közük egymáshoz, azon kívül, hogy egy templomba járnak, de jól esett neki, hogy valaki figyelt rá. Aztán elmondta, hogy megértette, és mi láttuk, főként meg is élte, mit jelent testvérnek lenni, lélek szerint a Krisztusban! András bácsit szeretetben gondozta, szinte nem volt olyan nap, hogy drága idejéből, amiből oly kevés adatott neki, ne áldozott volna arra, hogy az idős embert ellássa testi javakkal, és kedves szavakkal. András bácsi életét évekkel hosszabbította meg Imre szeretete, és aranyozta be utolsó éveit a sokat élt idős embernek!

 

Nagyon szerette gyülekezetének szolgálattévőit. Ahogy ért a zöldség, a gyümölcs, Imre nagy táskákkal, kosarakkal jött a hivatalba, és ellátott minket minden földi jóval, gondnokot, kántort, lelkészeket! Azt mondta: „Érzem, hogy mennyire szerettek, egy kicsit szeretnék én is visszaadni belőle!” Egy dologban volt vita köztünk, ha fizetni akartam a csodás zöldségért, gyümölcsért, vagy mézért…

 

Megtalálta minden generációval a hangot! Az egyik nyáron gépkocsijával kísérte fiataljainkat biciklitúrán, és erejéből arra is telt, hogy szeretetben oszlassa el a fiatalok közti nézeteltéréseket. Ő felügyelte presbiterként az ifjúság dicsőítő csapatát, sokszor volt ott a próbákon is. Valaki azt mondta, hogy jelenlétében nem tudok haragudni arra, akire pedig úgy szeretnék. Ragadós volt, ahogy tudott szeretni!

 

Idős-beteg emberek lelki felemelését végezte azzal, hogy gépkocsiját és idejét felajánlotta arra a célra, hogy a templomba elhozzon olyan testvéreket, akik nem tudtak volna eljutni hozzánk. A gépkocsis misszió egyik legelkötelezettebb embere volt, hosszú éveken keresztül! Forráskúton tegnap mondtam el, hogy elment Imre a mindenélők útján, szeretetben emlékezett rá az ottani gyülekezet is, hiszen oly sok éven át hűségesen járt ki szórványunkba, segítve a lelkészek munkáját.

 

A gazdasági válság évei alatt nem bocsátott el egyetlen alkalmazottat sem, hanem az állásokat megőrizte, még úgy is, hogy abból neki származott kára. A jó gazda gondosságával vigyázta a reá bízottak életét!

 

Amikor a betegsége már kiderült, első műtétje után, felépülve is a jót cselekedte! Diakónusunkkal vállalta, hogy a víz által veszélyeztetett településekre segélyszállítmányt visz. Eljutottak egy olyan faluba is, ahova előttük még senki nem vitt segélyt, annyira félreeső helyen volt. Elmondta, hogy milyen érzés volt versenyt futni a vízzel, amely ekkor már csak egy menekülési útvonalat hagyott számukra, Tokaj felé. De nem félelemmel, nem a kaland érdekes ízével szólt erről, hanem a szolgálat, a szeretetszolgálat örömével: Isten ezt is engedte, hogy megtegyük. Jó példája ragadós volt, a második utat már diakónusunkkal gyermekei vállalták!

 

Templomunkat 3 alkalommal rongálta meg vihar, az elmúlt években. Imre, a saját költségén javította meg a tetőszerkezetet, majd amikor a biztosító által kifizetett pénzt átadtam neki, azonnal be is fizette adományként, Isten dicsőségére!

 

A szeretet szívében abból fakadt, hogy egy csodálatos virágvasárnapon megtapasztalta Isten felé forduló szeretetét, amelyet érzett addig is, de nem tudott megragadni, elfogadni. Megértette a kereszt titkát, mint Isten szeretetének legnagyobb tettét, és elfogadta Jézus kegyelmét, e szeretet következményét! Ezt a szeretetet adta tovább, sugározta, átragyogott rajta Isten nagy szeretete!

 

Megindító élmény volt, ahogy második műtéte után kereste a szavakat, de amikor a szeretetről szólt, minden szó, gondolat, tisztán a helyén volt!

 

Példa volt számomra, ahogy családját szerette, ahogy féltőn, de nem aggodalmaskodva gondoskodott gyermekeiről, tanítgatva őket a jó útra. Példa volt, ahogy ragaszkodott szeretetben feleségéhez, és az is, ahogy drága szerettei Ti erre a szeretetre válaszoltatok! Jó szóval, tettetekkel, az utolsó óráit is szebbé téve Imrének, amennyire emberi lehetőségei engedték. Példa áll előttetek, és példa áll előttünk! Példa, hogy így szeressünk. Ne kompromisszumokban, ne takaréklángon, ne félig, ne ímmel-ámmal, hanem a szeretet krisztusi valóságában, úgy, ahogy Imre szeretett!

 

Hiszem és vallom, hogy Imre elnyerte a legnagyobb jutalmat, amit ember megnyerhet! Ő már Jézusnál van, ott várja a feltámadás nagy és dicsőséges napját, mi pedig nélküle, fájó űrrel a szívünkben kell, hogy továbbmenjünk. Ám, élete, amikor emlékezünk rá világít, utat mutat, azt mondja, így is lehet élni, sőt, csak ÍGY érdemes! Ámen

 

Juhász András