2012.

     Ki vagyok én? – ez volt a címe annak a műsornak, amelyben ismert emberek kaptak ideiglenesen egy új személyiséget. Ez az illető nem láthatta ezt az új személyiséget, csak azok, akik a másik csapatban, vele szemben ültek. Sok kérdés előzte meg azt a pillanatot, amikor végre kitalálta az illető, hogy kinek a bőrébe bújhatott egy kis időre.

    Ki vagyok én? – kérdezi a serdülőkorban lévő fiatal, amikor szervezete, egész személyisége gyökeres változásokon esik át. A szülő kapkodja a fejét, és nem ismer rá saját gyermekére; a fiatal pedig hosszú utazásba kezd, hogy felfedezze a világot és egyben azt: kicsoda ő és hol a helye ebben a világban?!

     Ki vagyok én? – tesszük fel mi magunk is a kérdést, amikor úgy érezzük, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj; amikor szembesülünk azzal, hogy rossz döntést hoztunk; amikor nem találjuk a helyünket a világban, mert minden rossz körülöttünk…

   Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izrael fiait Egyiptomból? – kérdezte Mózes kétségbeesetten Valakitől, aki rámutatott arra, hogy mi is Mózes küldetése.

      Amikor Mózes az égő csipkebokor előtt áll, Valaki bemutatkozik neki: „Vagyok, aki vagyok.” (2Móz 3, 14). Ha olvassuk az első parancsolatot, ott is azt látjuk, hogy Valaki bemutatkozik nekünk: „Én, az Úr vagyok, a te Istened…” (2Móz 20, 2). Először felolvasott Igénkben pedig azt hallottuk, hogy Valaki ismét bemutatkozik nekünk. Azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” (Jn 14, 6).

Amikor Keresztelő János a pusztában van, megkérdezik tőle: „Ki vagy te?” (Jn 1, 19b). Azt mondja: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában…” (Jn 1, 23). Jézus is megkérdezte tanítványait: „Ti kinek mondotok engem? Simon Péter megszólalt, és így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16, 15-16). Elhangzott egy szomorú helyzetben egy hasonló kérdés, amikor Jézus a nagytanács előtt áll, és hitetlenkedve megkérdezik Tőle: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben.” (Mk 14, 61-62).

Szeretett Testvéreim! Életünkben elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk azzal, hogy kik is vagyunk mi, és ki az a másik személy, akivel kapcsolatba lépünk nap mint nap! Pontosan azért, mert sokszor saját gyengeségünket vetítjük ki a másikra. Azért, mert olyan után vágyódunk, ami a másiknak van, nekünk pedig nincs. Azért, mert sokszor még mindig keressük a helyünket ebben a világban, és fogalmunk sincs, hogyan illünk ebbe a teremtett egészbe!

Keresztyén emberek vagyunk, akik igyekszünk rendszeresen élni a hallható és a látható Igével; akik imádságban hordozzuk életünket és más életét, de sokszor mégis elbizonytalanodunk személyünket illetően. Azért, mert amikor minden rendben megy, akkor nem foglalkozunk ilyen mély kérdéskörrel. Amikor azonban megpróbáltatásokkal és kudarcokkal kell szembenéznünk, akkor megkérdőjeleződik minden.

Mai Igénk első fontos figyelmeztetése: „Gyermekeim, … ne vétkezzetek”! Olyanra hívja fel az apostol a figyelmünket, ami minden napos az életünkben. Nem kellene gonoszakat gondolnunk; hazug, bántó szót szólnunk; és bűnös dolgot cselekednünk. Nem kellene…és mi mégis megtesszük! Olyan nagyon nehéz megmaradni a keskeny úton! Olyan könnyen átlépünk a széles útra, mert azt hisszük, ott jobban megférünk…

Mi nem tudjuk felmérni mindezek súlyát abban a pillanatban, csak amikor vétkezünk, akkor hasít belénk a felismerés: baj van! Ilyenkor pillanatok alatt összedől minden körülöttünk, mint egy kártyavár.

       Igénk azonban folytatódik: „ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál”! Hogyan kell értenünk ezt a mondatot? Úgy, szeretett Testvéreim, hogy ha már vétkeztünk, akkor sem vagyunk elhagyatottak, mert van Valaki, aki Pártfogónkká lett! Azt jelenti, hogy mivel gyarlók és bűnösök vagyunk, és minden igyekezetünk ellenére bűnt követünk el, nem vagyunk magunkra hagyva! Mit jelent a Pártfogó kifejezés? Valaki a mi pártunkat fogja. Valaki mellettünk tette le a voksát. Valaki kitart mellettünk akkor is, amikor nagyon megbántottuk, megszomorítottuk Őt!

        De sokszor van így, amikor megszomorítottuk Őt! Csak gondoljuk végig! Milyen közegből érkeztünk ide? Háborgó szívvel vagy békességgel a szívünkben indultunk el otthonról? Milyen kapcsolataink vannak? Kiegyensúlyozottak, tisztázottak? Vagy talán konfliktusokkal teli és kompromisszumok nélküli? Milyen döntéseket hoztunk? Fel tudjuk vállalni döntéseink súlyát és a felelősséget? Vagy talán szégyenkezünk a bölcsesség hiánya miatt?

      Nem biztos, hogy mindegyik kérdésre pozitív töltetű választ tudunk adni. Lehet, hogy még vannak tisztázatlan ügyeink. Nem baj. Azért nem baj, mert mindezekkel mi nem vagyunk egyedül! Nem fog ránk nehezedni, mert van Pártfogónk, aki „az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (1Jn 2, 1b-2).

       Pontosan ennek tudatában fontos, hogy kik is vagyunk mi valójában! Olyan emberek, akik olykor a széles útra tévelyednek. Olyanok, akik hihetetlen rossz döntéseket képesek meghozni egy pillanat alatt. Olyanok, akik hirtelen felindulásukból konfliktusokat szítanak; és olyan emberek, akik nem könnyen mondják ki, hogy ’bocsánat’. És olyan emberek, akiknek van Pártfogójuk, Akihez járulhatnak megtört szívvel és darabokra hullott élettel!

Ez az identitás, szeretett Testvérek! Meg kell tanulnunk életünk nehéz pontjaitól elvonatkoztatni, és meg kell tanulnunk magunkat úgy látni, ahogy Isten tekint ránk!

Ezek vagyunk mi: vétkes, gyarló, bűnös, de Krisztus által pártfogolt, megszabadított, megváltott emberek!  Olyan emberek, akik szeretetre méltók, szerethető emberek. Olyanok, akikért lehet áldozatot hozni! Mert mit tett Isten értünk? Visszavonhatatlan, feltétel nélküli szeretettel szeretett minket és éppen ebből a szeretetből fakadt az Ő nagy áldozata is: engedte szenvedni és meghalni Egyszülött Gyermekét, hogy utána feltámadhasson és megszerezhesse nekünk (!) az örök életet!

Kálvin János, a reformáció nagy alakja egyik legismertebb művét, az Institutio-t így kezdi: „Egész bölcsességünk, amelyet igaz, valóságos bölcsességnek kell tartanunk, két részből áll: Isten és önmagunk ismeretéből. … Saját bajaink serkentenek bennünket Isten javainak megvizsgálására.” (Calvin, J., Institutio I., 37.o.).

Tegyük fel most magunkban a kérdést: ha megértettük, hogy kik is vagyunk mi valójában, tehát némi önismeretet tanultunk – hogyan ismerhetjük meg Istent, aki minden jótéteményünk szerzője? Felolvasott Igénk mondja: „…abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait. Aki azt mondja: ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság; aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk.” (1Jn 2, 3-5).

Meg kell tartanunk az ő parancsolatait. Mik ezek? „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22, 37-39).

Szeretett Testvéreim, egy a kulcsszó: a SZERETET! „…aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk.”

Isten adjon nekünk engedelmes szívet, hogy megtarthassuk parancsolatait! Ő ajándékozzon meg bennünket olyan különleges látással, hogy ne csak mi, de a világ is lássa meg rajtunk, hogy mi Isten dicsőségének hordozói vagyunk!

Legyen meg bennünk az a törekvés, amit Reményik Sándor így fogalmaz meg: „Egy istenarc van eltemetve bennem: Antik szobor, tiszta, nyugodt erő. Nem nyugszom, amíg nem hívom elő. S bár világ-szennye rakódott reája, Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.” Ámen.

Lovász Adrienn