Halacska csoport

Pál fogságának történéseit olvashatjuk e napokban Bibliaolvasó kalauzunk vezetését követve.

Pál apostol fogságba került, olyan fogságba, amelyről tudta, hogy meg kell történnie. Tudta, hogy fogságot kell szenvednie Krisztus nevéért, és azt is tudta, hogy fogságának vége a mártírkoszorú elnyerése lesz. Nem akart semmi mást, csak a Jézus által az apostolok cselekedeteiről írott könyvben megfogalmazott missziói parancsot komolyan venni: "Lesztek nékem tanúim, úgy Jeruzsálemben, mind egész Júdeában és Samáriában, a Föld végső határáig!" Pál, a birodalom fővárosába, Rómába készül, hogy ott hirdesse az igét, a Krisztusról szóló bizonyságtételt. Ma délelőtt, fogságának egy korai eseményéről szeretnék szólni: a nagytanács előtti kihallgatásról.

A történet kezdete kísértetiesen hasonlít Jézus vallási peréhez: jogtalanságot követnek el.

Pált, akárcsak Jézust középre állítják, ahol bizonyságot tesz arról, hogy lelkiismerete teljesen tiszta, semmit nem követett el, amivel vádolhatnák, és Isten szolgálatában állt.

A "jó lelkiismeret" az apostoli kor kedvelt kifejezése, amelynek jelentése az, hogy a keresztyén embert nem terhelik korábbi életének bűnei. Szabad a bűntől, és így felszabadult, a jónak cselekvésére. Szabad az ítélet, szabad a kárhozat alól, az adóslevele Jézus keresztjére szegeztetett – természetesen képletes módon.

Nem kell szembenéznie korábbi életének szennyével, hiszen a büntetést helyette Krisztus elhordozta, a számla ki van egyenlítve, nincs tartozás. (tudom, hogy e gyülekezetben sokan átéltük ezt a fajta felszabadulást, a bűn nyomasztó súlya alól, akik pedig még nem érezték ezt, azoknak kívánom, hogy minél előbb megérezhessék).

Pál így szól: Jó lelkiismerettel szolgálom az Istent! Anániás, a főpap erre a kijelentésre szájon ütteti.

Ugyanaz történik tehát Pállal, ami Jézussal:  Jézus perében Jézust Annás ütteti meg,  amely a zsidó joggyakorlattal teljesen ellentétes volt.  A zsidó joggyakorlat szerint ugyanis foglyot tilos volt megütni, a vallatási-vizsgálati eljárás alatt. Pált mégis megütik, mire Pál kifejezi azt, hogy tisztában van a zsidó törvényekkel, és ezért nem bántják őt tovább.

Pál meszelt falnak nevezi a főpapot, ami a képmutatónak egy eléggé elterjedt kifejezésmódja volt. A sírokat, amelyben feküdt már holttest, hogy a tisztátalanságot elfedezzék, fehérre meszelték, de hogy mi volt a mészréteg alatt, mindannyian tudjuk! Ilyen a képmutató ember is, a világ felé egy vékony réteget ken magára, na nem mészből, hanem szép szavakból, mosolyból, látványos cselekedetekből…ki miből, a lényeg, hogy elfedje valódi énjének tisztátalanságát, szennyét. A képmutató szó görög megfelelője a színész, aki szerepet játszik. A képmutató is időről-időre szerepekbe kényszerül, és szerepeket játszik sokszor nem csak más emberek előtt, de saját maga előtt is.

Vajon szándékosan sértegette Pál a főpapot? Vagy ha nem, akkor hogy lehet, hogy nem ismerte fel? Mert Pál utólagos reakciója arra mutat, hogy nem szándékosan beszél így Izrael népének felkent főpapjáról!

Pál régen elkerült Jeruzsálemből, és nem ismerte a főpapot. Ne a mai világból induljunk ki, amikor a TV képernyőjéről, újságok címlapjairól, az internetről azonnal láthatjuk egy-egy híresebb ember arcát, hanem abból, hogy abban a világban a személyes találkozásokon láthatta valaki a másik arcát, ismerhette meg.  A főpapon a  főpapi öltözetet pedig csak szolgálatok alkalmával hordta a főpap. A főpap intézkedése, hogy szájon ütteti Pált, és a Törvényt átlépi, saját szája íze szerint használja, forgatja, kiforgatja, az pedig egyáltalán nem főpapi lelkületről beszél.

Álljunk meg egy pillanatra a történetnek ezen a pontján: Pál többek közt azért nem ismeri fel a főpapot, mert cselekedeti teljesen ellentétesek azzal a viselkedéssel, amely egy főpaptól, mint Isten szolgájától elvárható lenne! A Törvény őreként, Pállal kapcsolatban éppen a törvényt szegi meg, többszörösen is.

Mit jelent ez?

Nincs összhangban elhívása, életével, életvitelével! Nincs összhangban azzal a főpap élete, amit képviselnie kellene!

Milyen szomorú ez, szeretett testvéreim!

Látni azt kívülről, ha egy államtitkár, egy polgármester, egy példakép, egy ikon, egy színész, egy  orvos, egy bíró, egy sportoló, és a sort a végtelenségig lehetne folytatni, nem úgy él, ahogy arra hívatása, vagy elhívása kötelezné, akár keresztyén értékekről, akár általános emberi mértékekről is beszélünk velük kapcsolatban!

 Ennél talán csak egy szomorúbb dolog van, amikor mi vagyunk azok, akik így élünk. Mert bizony az Ige tükröt állít elénk, az Ige felteszi a kérdést: vajon ha valaki naponkénti elfoglaltságaink közt lát minket, és nem tudja, hogy Krisztuskövetők vagyunk, hogy Istenhez tartozunk, vajon életünkből leszűri-e ezt? Vajon életünk, annak cselekedetei összhangban vannak-e hitünkkel? Ha látnak minket, bárhol, bármikor, ha megnyilatkozni hallanak minket, ha munkánkban, kikapcsolódásunkban, iskolapadban, vagy éppen otthonainkban figyelik életünk, átsüt-e rajta a Krisztushoz tartozás világossága? Látják-e a kívülállók, hogy az a szóösszetétel, hogy Úr Jézus nem csak egy szép, egy akár gyermekként megtanult szóösszetétel, hanem egy hitvallása életemnek: Jézus az én Uram! Ő uralkodik rajtam, és nem a bűn.

Nagyon érdekes a történet folytatása is, és sok mindenre tanít ez által is az Úr! Pál, bár tudja, hogy jogtalanság érte, mégis bocsánatot kér, amikor megtudja, hogy kit átkozott meg, mivel számára Isten parancsa kiemelt jelentőségű, és a főpap személyét Isten törvénye védte. Gondoljunk bele ebbe a dologba: a főpap jogtalanul szájon ütteti Pált, aki megátkozza a főpapot, nem tudva arról, hogy kivel áll szemben. Majd, amikor megtudja, képes Isten Igéjét komolyan véve bocsánatot kérni. Attól, aki jogtalanul, ok nélkül megalázta őt.

Vajon, mi hasonló helyzetekben hogy cselekszünk?

Ha megaláznak, ha lenéznek, ha jogtalanul járnak el velünk szemben, akkor egészen természetesen, emberi eszközöket felhasználva harcolunk és bemocskolódunk magunk is ebben a küzdelemben, vagy meghalljuk Isten szavát, amely arra indít, hogy ne fizessünk rosszért rosszal. Hogy tartsuk oda a másik arcunkat is, ha megütnek, hogy adjuk oda a jogtalanul elperelt ruhánk mellé a másikat, hogy egy mérföld helyett kettőre menjünk, hogy tudjunk lemondani a visszavágás, a bosszú lehetőségéről. Pál bocsánatot tudott kérni. Miért? Mert Isten Igéjét ennyire komolyan vette. Mi vajon mennyire vesszük komolyan, tartjuk fontosnak az Ő szavát?

Pál ekkor merész dologhoz folyamodik, egy rövid beszédet tart, amelyben a következőt mondja: "Én farizeus vagyok, farizeus fia, és a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem." Ettől a pillanattól kezdve többet nem Pál a célpont. A két vezető vallási-politikai párt,  a farizeusok és a sadduceusok egymásnak esnek.

Miért? Azért, mert a két vezető politikai-vallási csoport között  mindig is megvolt az ellentét.  E korban a főpap, és a vezető papság sadduceus, a farizeusok pedig jobban háttérbe szorultak. Teológiai, nemcsak hatalmi ellentét is van köztük: Azért, mert a sadduceusok nem hittek a feltámadásban, az angyalokban, és a túlvilági életben sem. Pál, tulajdonképpen burkolt formában bizonyságot tesz, és azt is elmondja, hogy a tiszta, eredeti farizeusi gondolkodástól nem állhat távol az, hogy Jézus a Messiás. nem állhat távol a feltámadás sem, hiszen minden farizeus elfogadja a feltámadás gondolatát, hogy az élet nem ér véget a halál pillanatában. Pál, felhasználja tanulmányait, teológiai műveltségét, és mindent, éleslátását, amit életében kapott Istentől.

Miért? Azért, hogy a nagy célt elérje: azaz eljusson Rómába, és betöltse küldetését.

A történetnek ezen része ismét kérdéseket tesz fel nekünk: Egyrészt, mi vajon az Istentől kapott ajándékokkal hogyan sáfárkodunk? Használjuk azokat Isten dicsőségére? Vagy inkább a magunk kénye-kedves szerint, saját javunkra? Mit teszünk meg azért, hogy az Isten által ránk bízott nagy célt, azt hogy embereket hozzá vezessünk elérjük? Mennyire fontos nekünk a másik ember lelke, lelki üdve? Adja meg Isten, hogy mindent, amit tőle kaptunk, jól használjunk, hogy amikor majd számon kér bennünket Isten, amikor életünket vizsgálja majd azt a választ kaphassuk, mint a talentumaival jól gazdálkodó szolga: „Jól van, jó és hű szolga, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe!”

Ámen

Juhász András