Prédikációk

2022. március 13. vasárnap - Mándi Kitti
2022.03.14
Lekció: Róm 10, 4-12
Textus: ApCsel 2, 22-28

Kedves Testvérek!

Majdnem napra pontosan 2 évvel ezelőtt, egy ehhez hasonló, 10 órási istentiszteleten itt álltam, ezen a szószéken, és felolvastam ugyan ezt az igeszakaszt.

Akkor még nem tudtam, de hosszú ideig az volt az utolsó istentisztelet ebben a templomban. Kevesebben ültek a padokban, mint most, és együtt aggódtunk amiatt a jövő miatt, ami mostanra már a jelenünkké vált.

Akkor arról beszéltem, milyen furcsa ez a mostani helyzet. Hogy idős emberek egyedül vannak otthon, hogy nem tudni, lesz-e hétfőn iskola, elfogyott a boltból a WC papír, és nem kapni elég húst a piacon.

Akkor azt hittem, sokkal rosszabb már nem lehet. Hogy mindaz, ami elérheti e nagyvilág eseményéből a mi személyes életünket, az már majdnem mind meg is érkezett.

S most itt vagyunk. Levehettük végre a maszkot. Iskolába is járhatunk. De gyűjtjük az adományt a háborús menekülteknek, szervezzük a befogadó lakásokat, szorongva figyeljük az emelkedő árakat, és lassan harcolunk az utolsó csepp benzinért.

Nem tudom, hogyha 2 éve kilátástalanságról beszéltem, akkor milyen jelző illene e mostani időszakra?

Azonban ugyan az érvényes most is, mint akkor: Isten Igéje vezérük, támaszunk és erősségünk, ha hozzá folyamodunk.

Péter bizonyságtevő szavai ma is ugyan úgy utat kell találjanak hozzánk, mint ahogy elhangzása óta megannyi nemzedék szívéhez utat talált.

Isten Szentlelke cselekedje ezt meg mindannyiunkban!

Péter szavai bizonyságtétellel kezdődnek. Bizonyságot tesz az Úr Jézus Krisztusról. Arról, hogy mint minden, Ő is Isten gondviselő akaratából érkezett ebbe a világba, és mindaz, ami vele történt, Isten elhatározott döntése volt.

Beszél a feltámadás csodájáról is, mely minden tanítvány számára kézzel fogható csodája volt az Istennek, és beteljesítője számos ószövetségi ígéretnek.

Péter bátor hitvallása azóta is sokakat késztet hasonló, bátor kiállásra Krisztus ügye mellett. A zsoltár, melyet Péter idéz, számomra nem csak az elmúlt 2 évben volt szívből mondott imádságom, bár tény, hogy a mostanában történt események hatására már másként gondolok ezekre a szavakra.

„Az Úrra tekintek szüntelen, mert jobbom felől van, hogy meg ne tántorodjam. Ezért örül a szívem, és ujjong a nyelvem, és még testem is reménységben fog nyugodni, mert nem hagyod lelkemet a holtak hazájában, nem engeded, hogy Szented elmúlást lásson. Megismerteted velem az élet útjait, betöltesz engem örvendezéssel a te orcád előtt.”

Mennyire tudunk nehézségeink, félelmeink, aggodalmaink között az Úrra tekinteni? Leborulunk Őelé buzgó imádságban?

Vagy inkább rázzunk az öklünket az ég felé tekintve, azt gondolva, hogy igazán érthetetlen, hogy miért hagyja ezt az Úr? Haragszunk és vádaskodunk, perlekedünk szüntelen?

Problémáinkra, és saját gondolatainkra tekintve lehet észre sem vettük, hogy valóban, az Úr a jobbunk felől van. Arra várva, hogy megragadva kezünket, általunk is cselekedjen ebben a világban. Hogy jót és szépet vigyen oda, ahol addig csak szenvedés volt, és hogy szeretetet árasszon ott, ahol közöny, vagy ridegség volt.

Hol van mindez? Hogyan valósul meg?

Nem tudom, mennyire vettük észre, hogy milyen nagymértékben felértékelődtek az emberi kapcsolatok. A személyes találkozások. A maszk nélküli beszélgetések…. Szeretném megosztani a Testvérekkel, hogy hétfőn mentem órát tartani az egyik iskolába, ahol szeptember 2. hetében bevezették a maszkot. Így abban az iskolában csak maszkban láttak a gyerekek, anélkül soha. Az elsőseimet vártam szokás szerint a terem előtt, és elszaladtak mellettem. Nem ismertek fel. Majd rájuk köszöntem, és a szemükbe nézve, nagynehezen összecsillant az ismerős tekintet. Hangosan elkezdtek örvendezni, hogy ez az év legjobb napja, mert végre láthatják az arcomat maszk nélkül.

Annyira aranyosak voltak, és elgondolkodtam, mennyire vagyunk hálásak az ilyen apró dolgokért?

Odafigyelünk rá, hogy Isten ott van jobbunk felől, és támogat, segít, általunk cselekszik?

Vagy elborítanak a gondok, és nem vesszük észre a nyilvánvalót? Nem tudunk örülni annak, ami körülvesz bennünket? Azoknak a mindennapi kis dolgoknak, melyek arra mutatnak rá, minden nehézség hoz magával valami áldást is. Mert így van. Szeretünk együtt lenni, egyre több programot szervezünk az elmaradtak helyett, példátlan módon összefognak az emberek a nagyobb jó érdekében… nap mint nap érezhetjük és láthatjuk, Isten Lelke ott lebeg a mélység felett is.

Nagyon elgondolkodtatott egy vers, amibe tegnap futottam bele az interneten. Lackfi János versének egy részletét olvasom:

Azt mondod, Isten nem törődik az emberekkel,

ha engedi, hogy ilyesmi megtörténjen.

Azt mondom, az ember nem törődik Istennel,

aki meghívta őt átok helyett áldásra,

halál helyett életre.

Azt kérded, hol van Isten most,

amikor kórházakat lőnek,

amikor menekülő civilekre hull a bomba,

amikor mentőautókat géppuskáznak.

Azt felelem, ott van Isten a kórházakban,

a mentőautókban, őt is lövik, őt is bombázzák.

Kis hátizsákkal ő is menekül,

metróban éjszakázik,

otthonát fosztogatják,

egész élete összeomlik mögötte,

napokon át kopogtatja belülről

vak reménnyel a beomlott épület falát.

Ott van a görcsös zokogásban,

a kiszáradt szemekben, a kéztördelésben,

a rémálmokban, az ideges remegésben,

a jövőtlen jövőkben.

Ott van mellettünk, mellettük. Pont úgy, mint Krisztus óta minden napon. A pünkösdi eseményeknek hála soha nem kell attól tartanunk, hogy Isten elhagyja ezt a világot.

Akkor sem, ha semmi nem úgy forog, ahogy mi szeretnénk, ahogy emberi elképzeléseink adnák.

De nem is lenne jó, ha emberi elképzeléseink tévútján járna e világ. Hiszen emberi gondolatok formálták már eleget a világot, meg is lett az eredménye. Megnézve történelmünket, nem is találunk benne mást, csak emberi törekvéseket, vágyakat, és háborúkat, rabszolgaságot, börtönt, kivégzéseket, forradalmat, szabadságharcot, megtorlást, gyűlöletet, elnyomást, ál-felszabadítást, diktatúrát, megosztottságot, bombázást, félelmet, gyászt.

Nem jó az embernek a maga útját járni. Nem jó az emberiségnek ész nélkül menni.

Mi jó akkor?

Pál így fogalmazza meg: Az Írás így szól: „Aki hisz őbenne, nem szégyenül meg.” Nincs különbség zsidók és görögök között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt, mert „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.

Krisztusban nincsenek különbségek, emberi, vagy etnikai határok, nincs kisebb vagy nagyobb, előkelőbb, vagy kevésbé előkelő.

Azt mondja Pál: ha szívedben hiszed, akkor üdvözülsz. Tudom, hogy a legtöbb embernek nem az a fő problémája, hogy üdvözül-e.

Az emberek boldogok akarnak lenni, és nem feltétlenül üdvözülni akarnak. Csak nem gondolnak arra: a kettő összefügg.

Az emberek boldogságra várnak - és Isten üdvösséget kínál.

Szeretett Testvérek!

Böjtben vagyunk. Az év azon időszakában, amikor igyekszünk szívünket, lelkünket lecsendesíteni, megtisztítani minden nem oda illőtől, és közeledjünk a mi Urunkhoz, Istenünkhöz.

Legyen ez az időszak most kicsit más. Ragaszkodjunk a mi Urunkhoz, és engedjük el emberi elvárásainkat, gondolatainkat, előítéleteinket.

Nehéz dolog, de kezdjük el más szemmel nézni a világot. Lássuk meg a jobbunkon lévő Urat, aki üdvösséget kínál minden embernek, így nekünk is.

Forduljunk Hozzá, kérjünk Tőle útmutatást, és hagyjuk, hogy a mindennapokban mi lehessünk kinyújtott kezei ott, ahogy szükség van ránk.

Életünkkel magasztaljuk Őt, tetteinkkel mutassunk Rá, és akkor biztosak lehetünk benne, hogy minden, amire vágyunk, beteljesedik. Nem azért, mert kiérdemeltük, hanem azért, mert az Úr kegyelmes.

Bízzunk hát Benne!

Ámen

Mándi Kitti

 

vissza