Prédikációk

Kedves Testvérek!

Amikor a virágvasárnapi történésekre gondolunk, gyönyörű kép tárul a szemünk elé.

Az evangéliumok rendkívül színesen írják le a virágvasárnapi eseményeket. Megtudjuk a leírásból Jézus jeruzsálemi bevonulásának a részleteit is. Kitűnik, hogy itt, Jézus kereszthalálához közeledve, felgyorsult minden. Az emberek egyre türelmetlenebbül szeretnének pontosat tudni arról, hogy kicsoda Ő valójában. Ellenségei pedig minél gyorsabban szeretnék Őt megölni, lehetőleg a néhány nap múlva bekövetkező nagy ünnep, a páska előtt még.

Ebben az általános zűrzavarban, kapkodásban, összevisszaságban, idegességben, szervezkedésben egyedül Jézus az, aki mindenkit meglepő nyugalommal és biztonságban, csendben halad előre azon az úton, amit az Atya jelölt ki neki, a felé a cél felé, amit Ő elfogadott mennyei Atyjától. Mintha nem is az Ő feje lenne a tét, mintha nem körülötte forogna minden. Mérhetetlenül felette áll ennek a nyüzsgésnek, kapkodásnak, és egyetlen szempont vezeti: mindent úgy tegyen, ahogy az Írás megmondta, vagyis elvégezze küldetését, beteljesítse mennyei Atyja akaratát.

Azonban számomra ez a történet, Lukács beszámolója mindig is más volt, mint a legtöbbeknek. Értettem én a szamár fontosságát, hiszen az az alázatosságot jelképezi. Egy szamár nem volt túl királyi, miközben Jézus fogadtatása eléggé királyira sikeredett. Szemben áll az elvárás és a valóság, Jézus Krisztus személye.

Azt is értem én, hogy milyen érdekes, ahogy Jézus kiadja az utasítást, miként is kérhetik kölcsön azt a szamarat. Itt is megmutatkozik, hogy az utolsó napok minden cselekedete szigorú precizitással volt megtervezve és végrehajtva. Jézus minden cselekedetét előre tudta, még a halálát is. A tanítványok pedig újból és újból rácsodálkoznak a Mester hatalmára: minden úgy történt, ahogy előre megmondta.

Nagyszerű dolog a virágvasárnapi történések között arról is olvasni, hogy milyen nagy örömmel fogadta Jézust a tömeg, és milyen szavakkal köszöntik őt.

Minden úgy történik, ahogy a próféták előre megjövendölték.

S mégis, van egy pillanat, ami számomra különösen is meghatározó ebben az eseménysorozatban. Nem azért, mert olyan nagyon emlékezetes, sokkal inkább azért, mert minden áldott nap arra emlékeztet, hogy mi a hívő ember küldetése. És ezt Jézus itt, a jeruzsálemi bevonulásnál emeli ki talán először.

Ez az apró mozzanat pedig, amikor a farizeusok azt kérik Jézustól, hogy hallgattassa el a tanítványokat, Ő pedig így szól: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

Nagyon drasztikusan hangzik ez a mondat Jézus szájából, talán kicsit hihetetlenül is, de őszintén hiszem, hogy ha valamilyen csoda folytán a tanítványok tényleg elhallgattak volna ebben a pillanatban, a jeruzsálemi városfalat alkotó kövek valóban magasztalták volna Jézust.

Hogy miért?

Azért, mert amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe, amikor megkezdődik a nagyhét, amikor már csak napok választják el Jézus a feltámadás győzelmétől, helye és ideje van Krisztus imádásának.

A győzedelmes Úr megérdemli, hogy királyi fogadtatása legyen, pláne annak ismeretében, hogy ezt követően nem fogja megkapni a neki járó tiszteletet.

Látszik, hogy Jézus most már nem akar titokban maradni. Ami most történik, ennek jelentősége van Jézus szerint is.

Ez a rövid megjegyzés, melyet Jézus tesz, nem is igazán a farizeusoknak szól. Persze, nekik is, hiszen a bennük lévő harag és zúgolódás, irigység és felháborodás csak nőttön nő, amikor Jézus ilyen nyilvánvalóan beszél arról, hogy igen, ez most a dicsőítés ideje.

De valójában ez a mondat sokkal inkább szól a tanítványoknak, szól nekünk.

Emlékeztet bennünket arra, hogy bizony, van feladatunk. Van felelősségünk. Van annak látszatja, hogy Jézus Krisztushoz tartozunk.

Krisztus magasztalásának, a Róla való bizonyságtételnek áldott szolgálata.

Ez, a keresztség sákramentumának kiszolgáltatásánál már elhangzott, minden hívőnek feladata, mégpedig, hogy elmenve, bizonyságot tegyen Krisztusról.

A textusként választott, Timóteushoz írott páli ige pedig szintén erről szól nekünk. Arról, hogy tanítványságunknak elengedhetetlen része a Krisztusról való bizonyságtétel.

Meg kell szólalni. Akkor is, ha a környezet nem a legelfogadóbb. Amikor farizeusok, írástudók, ateisták, progresszívek vesznek körül, és megpróbálják belénk folytani a szót, az Isten Igéjét.

Amikor kínos, vagy legalábbis veszélyes bármit is mondani, vagy cselekedeteinkkel kiábrázolni, ami Istenről szólhat, vagy az igazi hitről.

Amikor Jézus nevének említése is szemöldököket ráncol, vagy haragos emotikonokat eredményez az üzenőfalunkon, esetleg bírósági tárgyalásig viszi ügyünket.

Nem szabad elhallgatni. Meg kell szólalni. Bizonyságot kell tenni. Természetesen nem erőszakkal, túlontúl hangsúlyozva, hanem ahogy Pál mondja: türelemmel és tanítással.

A tanítványok csatlakoztak az ünneplő tömeghez Jézus magasztalásában. És már ez is sok volt a farizeusok számára. Le kell ezzel számolni, micsoda szamárság már ez!?

De a tanítványok nem tudnak hallgatni. Tudjuk a későbbiekben bizony épp elég ideig fognak majd, de ott és akkor, amikor igazán szükség volt rájuk, nem hallgattak. Nem is tudtak volna hallgatni, mert ott és akkor mindenki érezte, valaki nagyon különleges érkezett meg a fővárosba.

Az egyik prédikátor így fogalmazta meg:

Tulajdonképpen itt is összeér az ég és a föld, mint karácsonykor. Ugyanez hangzik el. Dicsőség a magasságban Istennek. Itt is ezt mondják: dicsőség és békesség a mennyben. De miért csak a mennyben? Itt nem mondják, hogy a földön ez és ez. Azt mondják itt az emberek, hogy békesség és dicsőség a mennyben. A földön miért nem? Mert a legtöbb ember virágvasárnap is mást akart, mint ami az Isten akarata volt. Hatalmat, kenyeret, sikert, gyarapodást, olyan vezetőt, aki kiírtja a megszálló rómaiakat, de legalább kiűzi őket, aki helyreállítja Izráel nagyságát. Ezt akarták. Nem azt akarta a legtöbb ember, ami az Isten akarata volt. Ezért csak a mennyben lehetett békesség, s az óta sincs ezen a világon az Isten szerint való békesség.

Virágvasárnapon ennek is kihirdetésre kellett kerülnie. Jézus küldetése, a két világ, a menny és a föld összekötése a kereszt által. Nem lehetett elhallgatni, vagy elhallgattatni.

Ünneplő gyülekezet!

Ez a követelés, hogy hallgasson el mindenki, aki Jézust dicsőíti, ma is ugyanígy megvan.

Hallgassanak el a hívők. Vonuljanak vissza a templom falai közé. Ne hirdessék az erkölcsi igazságokat. Ne hirdessék Isten szavát se szavakkal, se tettekkel, se követeléssel. Ha kell, akkor zsarolással, kényszerítéssel, fenyegetéssel próbálják ma is a hívő keresztyéneket elhallgattatni. Folyik a propaganda. Jobb, ha nem hallunk semmit Jézusról. Csak ne befolyásolja az unokámat meg a gyerekemet. Majd eldönti, ha felnőtt lesz, hogy hinni akar Istenben vagy nem. És hogyan tud dönteni akkor, ha nem hall semmit? Ugyan hogyan tud két dolog közül dönteni, ha mindig csak az egyiket hallja, a másikat soha nem hallja. Nem az a tisztességes?

Isten ellenségei mindig arra törekszenek, hogy Jézus követői elhallgassanak. Ahogy Jézus halála után és feltámadása, s mennybemenetele után megverik az apostolokat, s megparancsolják nekik, hogy hallgassatok, ne hirdessétek az evangéliumot, a Jézus szeretetéről szóló jó hírt. Aztán fokozódik a nyomás.

István vértanút már megölik azért, mert hirdette a Krisztust, akit ők megöltek.

Mit válaszolt Jézus a farizeusok követelésére, Valójában azt, hogy ezt nem lehet elhallgattatni.

Az Igazság mindig a felszínre jön. Pontosan úgy, mint a vízben a labda. Minél mélyebbre nyomjuk, annál magasabbra ugrik. Ez a törvény, amit az Isten belehelyezett ebbe a világba.

Vagyis azt mondja Jézus, ha őket megpróbáljátok elhallgattatni, a kövek fognak kiáltani. A kövek fognak kiáltani. Megszólalnak a kövek, mert most az Isten Fia, a Megváltó vonult be a városba. Vagyis a Krisztusba vetett hit mindenképpen hitvalló életet is jelent.

Néha úgy érzem, kevés vagyok én ahhoz, hogy Krisztus bizonyságtevője legyek. Lehet van ezzel így más is.

Aztán eszembe jut ez az ige, és megnyugszom. Miért?

Azért, mert Isten Igéje a kövek által is meg tud szólalni, és ha Istennek az lehetséges, akkor az is, hogy általunk, egyszerű emberek által hirdettessék itt, Szegeden az Ő nagy neve.

Ne féljünk hát Őt magasztalni, Róla énekelni, másoknak beszélni. Ő az Isten Fia, a mi életünk Királya, ne titkoljuk, ne rejtegessük, álljunk elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő!

Ámen

Mándi Kitti