Prédikációk

A Bibliaolvasó Kalauz vezetésével átlagosan három év alatt olvassuk el a Bibliát. Amikor tavaly összeállították a szerkesztők a könyvek olvasási sorrendjét, még azt sem tudtuk, hogy létezik a Covid-19 vírus, azt meg végképpen nem, hogy milyen következményei lesznek az emberiségre. Most, idei második karantén időszakunkra jutott, hiszem, hogy nem véletlenül, hanem Istenünk bölcs végzéséből Jób könyve, amely a második karantén előtti naptól kezdődően december 23-ig ad lelki táplálékot nekünk. A Jób könyve egyáltalán nem könnyű olvasmány, hiszen az emberi élet egyik legnagyobb kérdését, a szenvedés járja körül. Ezen belül is, azt a kérdéskört boncolgatja, hogy miért szenved az igaz ember, ahogy ma mondanánk, a „jó ember”, az istenfélő, vagy szépen élő ember.

Végső soron, a teodíceát, az Isten igazságosságának kérdését járja körül a könyv, amely a szenvedés lehetséges okaira, céljaira is rámutat.

Most olvashatjuk e sorokat, amikor a szenvedés globálisan tapintható körülöttünk, most olvashatjuk, amikor nem úgy, mint  Jób könyvében egy embert, hanem minden embert érint valamilyen formában, testi betegségként, nélkülözésként, lelki nyomorúságként, a rettegés okán, vagy az elmagányosodás miatt, a karantén következtében. Most olvassuk, amikor egy nagyon különös karácsonyra készülünk, amiből előre láthatóan hiányozni fognak a jól meg szokott klisék, szokásaink, díszleteink, találkozásaink. És, talán ezért lehet letisztultabb, egymásra és Istenre figyelőbb, az eredeti örömüzenethez, hogy Isten úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk még inkább közelebb vivő.

Néhány gondolat erejéig érdemes Jób könyvéről szót ejtenünk, hiszen ritkán vesszük kézbe, nem is nagyon ismerjük. A Jób könyve a Bölcsességirodalom egyik darabja. A könyv két részre osztható: a kerettörténetre, amelyet az 1-2. és a 42. részek tartalmaznak, valamint a tulajdonképpeni történésekre.

A könyv szereztetési ideje vitatott. Sokan úgy vélik, hogy a legrégebbi ószövetségi irat, míg mások a legfiatalabb könyvként tartják számon. a benne lévő anyag minden valószínűség szerint ősrégi: Ezékiel próféta könyvében, a 14. részében találunk már utalást Jóbra. E részben Ezékiel a Jeruzsálem feletti ítéletről írt, és három embert említ meg: „Akkor még ha ott volna is ez a három férfi, Noé, Dániel és Jób, ők is csak magukat menthetnék meg igazságukkal, így szól az én Uram, az Úr”. Ha Ezékiel próféta könyvében szerepel Jób – és tudjuk azt, hogy Ezékiel a fogság prófétája volt, akkor azt kell mondanunk, hogy a könyv a fogság előtt keletkezhetett, vagy Jób személye ismert volt. Érdekes ez a három ember is, és érdemes néhány gondolatot rájuk szánni:

Noé- korának egyetlen igaz embere volt, aki kortársai közül egyedül vette komolyan az Úr szavát, és ezért kegyelmet talált az Úr előtt, családjával együtt. Vállalta a gúnyolódást, ami azért érte, mert szárazföldön egy óriási bárkát kezdett építeni, az Úr szavának engedve. Ő az, aki az özönvíztől megmenekült.

Dániel a fogság korának prófétája, egy kemény-karakán, megalkuvást nem ismerő ember, akinek az élete sem drága azért , hogy az Úr mellett kitartson. Vállalja a szenvedést Isten ügyéért, nem hajlandó a király szobra előtt leborulni, vállalja az oroszlánok vermét is, ahonnan az Úr megmenti.

 Jób a harmadik ember ebben a sorban, őt még a szenvedések, az egész életét megnyomorító szenvedések sem képesek eltávolítani az Úrtól. Ez a hármas együtt alkotja Izrael példaképeit, a feddhetetlen életben, a minden körülmények között az Istenhez való tartozás vállalásában.

Ha a Jób kerettörténetében lévő világot szemléljük, az a világ leginkább a Pátriarchák-Ősatyák korának felel meg.

Jób, gazdag emberként élt a földön, de bölcsen volt gazdag, amely azt jelentette, hogy napról-napra megköszönte Istennek gazdagságát.

Egy napon az Isten trónszéke előtt megjelennek az angyalok, és megjelenik a Sátán is. A Sátán azzal vádolja Jóbot, hogy nem ok nélkül féli az Istent, hanem azért, mert megéri neki, hogy kegyes és istenfélő legyen. Azzal vádolja Jóbot, hogy Isten iránti hálája merő számítás és önzés – hiszen így kap még többet. A Sátán üzletről beszél Isten és ember között, amelyben az ember eladja szabadságát a földi javakért, a boldogulás reménye Isten félelmében tartja – és Isten ezért megáldja gazdagon. Érdemes megállni egy kicsit ezen a ponton, és mélyebben átgondolni a „mennyei jelenetet”: az angyalok hódolni mennek az Úr elé, a Sátánt számadásra hívja az Úr oda. Nem teheti tehát azt, amit akar, van egy Úr, aki elszámoltatja Őt. Nem igaz tehát az oly divatos gondolkodás, amely minden korok embere számára elfogadott gondolkodás volt, hogy két közel azonos erejű hatalom – jó és rossz, a fény és a sötétség van a földön, amelyek sakkjátszmájában az emberek a bábuk, akiket ide-oda tologatnak. Egy hatalom van, és ez a hatalom Isten, nem egy kétpólusú világban élünk. A sátán, mint Isten ellen fellázadt bukott angyal, teremtmény, akárcsak mi. És csak azt teheti, amit Isten megenged neki, és csak addig, amíg Ő azt nem mondja, hogy elég.

Jób életének és a mi életünknek is tehát az a kérdése, hogy az állandó veszteségek közepette meg tudja-e őrizni hitét és bizalmát az ember az Isten iránt.

Ha Lukács evangéliumának 22. részét nézzük, a mennyei jelenettel egy teljesen egybecsengő gondolatot találunk ott: „ Simon, Simon! Ime a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát…(Lk.:22:31) – mondja Jézus az Őt követőknek. Ebben is ugyanez a gondolat található meg: A Sátán, bármennyire is legyőzhetetlen ellenségnek tűnik, alárendelt hatalom, aki magától semmit nem cselekedhet.

Isten hagyja, hogy Jóbot megpróbálja-megrostálja a Sátán. Elveszíti állatait, megölik hű szolgáit, és egy tragikus balesetben minden gyermeke meghal. Egészsége is elvész, nem tudjuk, hogy milyen betegségben szenved, de kitaszítottá, és az emberek előtt utálatossá válik sokan Jób betegségét lepraként azonosítják.

A 3.-a 37. részek tartalmazzák a beszélgetéseit barátaival. Négy barátja ment hozzá, akik a föld különböző területeiről érkezve, a leginkább bölcs népek meglátásaival akarták elkápráztatni Jóbot, és természetesen egymást is. Bildád, Cófár, Elifáz, és Elihu e négy ember, akiknek barátságára lehet azt a találó magyar bölcsességet mondani, hogy „akinek ilyen barátai vannak, annak nincs is szüksége ellenségekre”. A barátai ugyanis azt a mindenki előtt nyilvánvaló nézetet akarják Jóbra erőszakolni, hogy minden szenvedést bűn előz meg. Hiába könyörög nekik Jób, és mondja: „Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét”, csak tovább hirdetik neki az alapvető tételt: Isten nem büntet ok nélkül. Isten igazságának kérdését dogmatikus paragrafusokba szedik: Isten igazságos, tehát nem szívleli a bűnt. Ezért bünteti az embert. Ez az Ő reakciója, válasz-cselekvése a bűnre. (gondoljuk meg, ha mindez igaz lenne, akkor ez azt jelentené, hogy Istent tulajdonképpen mi mozgatjuk, és Ő csak a mi lépéseinkre válaszol, lépéskényszerben van).

Jób, ebben a nyomorult élethelyzetben éhezi barátai szeretetét, a melléállást, nem azt, hogy elteologizáljanak a feje felett.

Éhezi, hogy ember legyen mellette, részvéttel, nem vádakkal, szeretettel és nem kérdésekkel. Eszembe jutott a Bethesda tavi nyomorult ember meggyógyításának története, ahol a beteg nyomorúságának egyik okát a betegségen túl így foglalja össze Jézusnak: „Nincs emberem!” Azaz, nincs aki a szenvedésben, a nyomorúságban mellettem legyen, aki emeljen, aki támogasson. Ismerjük a régi bölcsességet is: a barátokkal együtt megélt öröm dupla öröm, a barátokkal megélt fájdalom fele fájdalom. Tudjuk jól, hogy a szenvedésben igazán Isten az, aki gyógyít, vagy ad erőt a továbblépéshez. Mégis, éhezzük és szomjazzuk a másik ember szeretetét, jelenlétét életünkben, hiszen oly sokszor a másik ember Isten szeretetének kinyújtott karja felénk, vagy mi vagyunk az a kinyújtott kéz, amely könnyeket töröl a másik arcáról, amely felemel, amely támogat, amely erősít, gyámolít. Feladatot kaptunk, a vészterhes időben halmozottan hangsúlyosan: szeretni a szenvedő embertársunkat!

De, vajon mindez, hogy valósuljon meg?

Semmiképpen ne elméleti síkon. Semmiképpen ne úgy, hogy csak érzület, érzés legyen a másik ember irányába megmutatkozó szeretet, amit megtartunk magunknak.

Kezdjük most a szavak szintjén, ugyanis, olyan időket élünk, amikor a személyes találkozások beszűkülésével a szavaknak, a bátorító, vigasztaló, erősítő, részvétet hordozó szavaknak, egy telefonhívásban is jelentőségük van. Odaállni így, a másik ember, a testvér mellé, aki féli Istent, de akár az idegen mellé is, aki –ahogy a Jób könyve elénk adja – elhagyta a Mindenható félelmét, vagy éppen szekularizált világunkban soha nem félte Istent.

De, odaállhatunk másképp is a másik ember mellé. Olvastam egy megható, mélyen elgondolkodtató írást, amely írás az utolsó ítéletre rámutatva, azt az Ítélő bíránkat, az újra eljövő Krisztust helyezi szívünkre, aki az Isten szeretetére válaszként adott jó cselekedeteket keresi majd az ember életén. Advent kapujában az örök adventi ige így szólít meg bennünket: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” És, mai viszonyainkra így aktualizálja mindezt a cikk, egy beteg szemszögéből: „Karanténban voltam, és ételt hoztatok az üvegajtóm elé, magányos voltam és videohívásban kerestetek.

Óvatosan végeztétek a tesztelésemet és humorral fogadtátok a nehéz helyzeteket. Naponta megkérdeztétek hogy vagyok, és imádkoztatok értem.

Felelős döntést hoztatok az egészségügyi állapotom felől, és két műszakban felügyeltétek a hogylétemet.

Oxigénhez juttattatok, pedig már mindenki lemondott rólam.

Türelmesen tisztába tettetek és megitattatok, pedig egyek voltatok a szobatársaim közül.

 Gyógyszert írtatok fel, és kiváltottátok nekem. Megnyugtattatok hangüzenetben, és átkaroltatok volna, ha lett volna rá mód.

A kilencvenedik zsoltárt dúdoltátok felettem, mikor kitolták a testemet a kórteremből, és könnyet is hullattatok, mikor elmentem.

Végighallgattátok kétségbeesett sirámaimat, és egy jó könyvet javasoltatok, mikor csupán azért kellett volna felhívnotok, hogy megkérdezzétek, kikkel voltam szoros kontaktusban az elmúlt napok során.

Elsétáltatok hozzám és felcsöngettetek. Levelet írtatok és virágot küldtetek.

Igéskártyát rajzoltatok és főzetek rám.

Lelkigondoztatok és gondolatban a szobámban jártatok. Emberként tekintettetek rám, mikor mindenki más fertőzöttként. „Bizony mondom… velem tettétek meg.”

Bíztasson bennünket hát Jób könyve és az utolsó ítéletről szóló tanítás egyaránt abban, hogy odaálljunk a szenvedő mellé, mégpedig azon a módon, ahogyan neki szüksége van a szeretetünkre, az adott helyzethez és a szenvedőhöz igazodó módon, az akadályokat, a nehézségeket nem nézve, ha kell önfeláldozó módon. Ámen

Juhász András