Prédikációk

Szerdán olvashattuk Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve a Bolond gazdag példázatát, amely felvezeti azt a csodálatos tanítást, amelyet hosszabb igeszakaszként felolvastam, az Isten gondviseléséről szóló jézusi tanítást. Mind a tanításnak, mind a példázatnak a végső kicsengése ugyanaz: ne aggodalmaskodjunk, életünk Isten kezében van, Ő az ura annak, még akkor is, ha néha azt hisszük, hogy bizonyos részek felett mi rendelkezünk, vagy mi irányítjuk életünk eseményeit.

Jó hallani ezeket a szavakat, amelyek arra buzdítanak bennünket, hogy merjünk belesimulni Atyai kezébe, merjünk, szinte hátra dőlni bele, mint azok a gyermekek, akik bizalomjátékot játszva, próbálják ki, hogy megbízhatnak-e társaikban, és bátran hanyatt dőlnek, bízva abban, hogy a mögöttük lévő társaik megfogják őket. Isten is megtart bennünket!

Semmi az Ő szent akarata nélkül nem történhet meg velünk. És, még ha valami pillanatnyilag rossznak is tűnik számunkra, az akkor is a javunkat szolgálja, még ha nem is értjük, mert Ő rosszat nem akar az övéinek!

Olyan ez kicsiben, mint például amikor a túlzás nélkül kellemetlen ízű kakukkfű teát megitatjuk a köhögő gyermekkel. A gyermek, nem tudja, hogy a rossz, kesernyés íz mögött a gyógynövény csodás gyógyító ereje van, és tiltakozik a kesernyés íz ellen. Aztán, ha elég állhatatosak vagyunk, mivel tudja, hogy szülei rosszat nem akarnak neki, nagy nehezen meg fogja inni, a keserű – fiaim által egykoron csak „pizzateának”  nevezett - italt, amely aztán a gyógyulást hozza el számára. Nem látnak bele a gyermekek először abba, hogy miért kellene a keserű italt meginni, de amikor gyógyulnak, visszatekintve már látják értelmét az átélt „szenvedésnek”.

A gondviseléshit megóv egyrészt a túlzott önbizalomtól, hogy a magam erejére támaszkodjak, másrészt megóv attól, hogy a minket körülvevő világ félelmetes eseményeire tekintve összeomoljunk és rettegve éljük életünket.

A bolond gazdag példázata egy találkozás következményeként hangzik el. Egy férfi a sokaságból azt kéri Jézustól, hogy vegye rá testvérét arra, hogy az ossza meg vele az örökölt vagyont. Furcsán hangzik kérése, hiszen mi köze lenne Jézusnak egy polgári peres eljáráshoz, és miért is hallgatna rá a másik fél. A korszakban bevett gyakorlat volt, hogy a rabbikat, tanító mestereket különféle ügyes-bajos dolgokkal keresték meg az emberek. A rabbi, mint a Tóra, a Törvény tanulmányozója, ismerője ugyanis jártas volt jogi ügyekben is. Így, a kérés tulajdonképpen azt jelenti, hogy Jézus, mint mester szolgáltasson igazságot egy polgári peres rendtartásba tartozó ügyben, egy örökség kapcsán. Jézus azonban mereven elzárkózik ettől, mégpedig szavaiból kiderül, azért, mert a pénzről, vagyonról teljesen másként gondolkozik, mint az az ember, aki e kéréssel felkereste.

Érdekes, hogy más ilyen esetről is tudunk, amikor igazságszolgáltatási célzattal keresik fel. Emlékezzünk csak arra a történetre, amikor a házasságtörő nőt elé viszik, és tulajdonképpen ítélethozatalra kérik fel egy büntető ügyben, amikor azt mondják neki: „Mester, ezt a nőt házasságtörésen tetten értük. Mózes azt mondja, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Te mit mondasz?”

Ebben a történetben nem olvassuk, hogy Jézus elküldené a vádlókat és a vádlottat, hanem az ügyben határozott választ ad.

Miért szólal meg az egyik jogi ügyben, és miért nem a másikban? Az öröklési ügy a pénzről szól, a parázna asszony története életről vagy halálról. Egyébként, ha úgy vesszük, a pénzzel kapcsolatos jogi esetben is állást foglal: nem avatkozik bele az ügybe, értésére adva a hallgatóságnak, hogy ez a kérdés nem érdekli Őt.

A bűnös asszony ügye viszont annál inkább érdekli! Megmenti vádlóitól, és megadja számára az élet lehetőségét. Abban pedig, ahogy eljár, küldetésének egész lényege benne van: Amikor azt mondja az asszonynak: „Én sem kárhoztatlak!” – akkor felmenti őt az ítélet alól. Amikor pedig azt mondja, hogy: „menj el és többé ne vétkezzél!” akkor arra utasítja, hogy a kapott kegyelemmel jól éljen, hálásan annak, akitől a kegyelmet kapta! Mennyivel más ez az ügy, mint a két fiú harca vagyonért! Mennyivel egyszerűbb lenne a mi életünk is, ha a jézusi mintát követve tényleg a lényeges dolgokra figyelnénk, arra helyeznénk a hangsúlyt! Mennyi időnk, energiánk szabadulna fel a helyes dolgok cselekvésére, és mennyivel neki tetszőbb életet tudnánk élni, ha nem merülnénk bele az anyagi világ által generált folyamatos öldöklő küzdelmekbe!

Ez az a találkozás tehát, amiben Jézus idejét látja annak, hogy hallgatóságával megossza a bolond gazdagról szóló példázatot.

A példázat egy gazdag emberről szól, aki, amikor látja, hogy a földje jó termést hoz, előrelátó módon a termés betakarítása céljából nagyobb csűröket építtet.

Sokan felteszik a kérdést, hogy már ez is baj?

Hiszen mit tesz József Egyiptomban, a hét bő esztendő alatt, amikor a hét szűk esztendőre készíti fel Egyiptomot? Ugyanezt teszi! Csűröket, hatalmas méretű gabonatárolókat építtet, hogy majd az elkövetkező szörnyű, ínséges hét esztendőben legyen mit adni az éhező népnek.

Baj lenne már az előrelátás is?

Baj, ha az Istentől bőségesen kapott javakkal takarékosan bánva, gondolunk arra, hogy lehetnek nehezebb hetek, hónapok, évek is, és félreteszünk? Szép magyar szólás-mondásunk is visszaadja ezt, amikor azt mondjuk: „Több nap, mint kolbász!”

Amikor a jegyesoktatás alkalmain a házasságról, mint életközösségről beszélünk, egy alkalom a házasságról, mint anyagi közösségről is szól, ahol a jelenlévő jegyespárok szívére helyezzük a takarékos, előrelátó, gondolkodó, tervszerű gazdálkodást, a tartalékok képzését. Baj, ha így gondolkodunk? Távol legyen! A svájci reformáció ugyanebben a szellemiségben gondolkodott: a javakat nem felélni akarta, hanem azokat tervszerűen felhasználva, takarékosan, előrelátóan gondolkodva gazdálkodott.

De miért bolond akkor ez a gazdag, aki ugyanígy cselekszik? Azért, mert a tervezésből kihagyja Istent. Amikor azt mondja: „Én lelkem, sok javad van, sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!” – azzal tulajdonképpen azt gondolja buta módon, hogy a vagyona megtartja őt, az ő életét.

A példázat végén elhangzó szó azonban kijózanító: „Bolond, még az éjjel elkérik tőled lelkedet, kié lesz az akkor, amit felhalmoztál?”.

A bolond gazdag tehát nem azért bolond, mert felhalmoz javakat, hanem azért mert a felhalmozott javak által függetleníti magát Istentől.

Nagy veszélye ez a vagyonnak, a „vannak”, amikor jól megy az embernek anyagilag!

Miért kérjem Istentől a mindennapi kenyeret, imádságban, amikor én keresem meg a rávalót, az én pénzemből veszem meg – kérdezik sokan. Az ilyen ember is ugyanígy, mint a bolond gazdag, függetleníti magát Istentől. És, aki függetleníti magát Istentől, az az ember hajlamos és egyre hajlamosabb arra, hogy magára már ne teremtményként tekintsen! Azért csodálatos dolog, hogy legszentebb imádságunkat imádkozva, a mindennapi kenyérért elmondott röpke fohászunkban megvalljuk, a gondviselésbe vetett hitünket, valamint e sor figyelmeztet bennünket arra, hogy teremtményként tekintsünk magunkra, és soha ne akarjuk magunkat Istentől függetleníteni!

Amikor tőle kérjük, a mindennapi kenyeret akkor megvalljuk: Istentől kaptam életem, erőm, tehetségem. Istentől van egészségem, amely lehetővé teszi, hogy dolgozzak. Istentől van az is, hogy olyan helyen élhetek, ahol van kenyér! Ahol a vetés és aratás hatalmas és összetett feladatát, az új kenyér megérkezését háborúk, természeti katasztrófák nem veszélyeztetik!

Megvalljuk mindig, amikor szívből és nem rutinból mondjuk ki a mindennapi kenyérét való fohászunkat, hogy Istentől, az Ő gondviselő szeretetétől függ egész lényünk és valónk.

És valóban, Ő tart meg bennünket, nem a vagyon, mert magunkat megtartani képtelenek vagyunk.

Néhány hete megrázta a világot a kosaras legenda helikopterbalesete. Ha valakinek anyagilag mindene megvolt, az Kobe Bryant volt. És vajon, életét megtartotta az a hatalmas vagyon, ami felett rendelkezett? Sajnos nem, mert ez akkor, amikor a gép a földbe csapódott éppen semmit nem számított!

Vagy a híres és gazdag színész, aki gyógyíthatatlan daganatos betegségben szenvedett, mégis sokan azt gondolták, hogy a pénz által megmenekül, hiszen olyan kezelésekben lehetett része, amit hétköznapi ember nem engedhet meg magának. Sokak döbbenetére, mindezek ellenére elment a mindenélők útján. Mert, drága testvérek, semmi nem tart meg bennünket földi életünkben, csak Istenünk megtartó kegyelme! Jó ezt tudatosítanunk magunkban akkor, amikor annyira kusza, érthetetlen, bizonytalan a világ körülöttünk, amikor csak kapkodjuk a fejünket az újabb migránsválság, a koronavírus, a gazdasági recesszió, a belföldön is megtapasztalt nyugtalanító álságos politikai játszmák közt! Nem tudjuk magunkat megtartani! Sem a tehetség, sem a vagyon, sem a látszólagos bebiztosítás nem jelent semmit!

Ő azonban szeretetéből gondunkat viseli! Hogy olvastam az aggodalmaskodásról szóló részben? „Ti se kérdezzétek tehát, hogy mit egyetek vagy mit igyatok. És ne nyugtalankodjatok. Mert mindezeket a világ pogányai kérdezgetik. A ti Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre.”

És, olyan csodás, hogy az ő szeretete nem csak testünket, de lelkünket is megtartja! Gondviselése teljes valónkat áthatja! Jézus értünk való áldozata azért történt, mert Isten annyira szeret bennünket, hogy Egyszülött Fiát áldozta értünk, hogy ne kelljen bűneink miatt a kárhozatra mennünk. Olyan szépen fogalmazza ezt meg a Heidelbergi Káté első kérdés felelete, amely így hangzik: Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Felelet: „Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem a Sátán minden hatalmától megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről; sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia; azért engem Szentlelkével biztosít az örökélet felől, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután őneki éljek.”

Drága testvérek! Testünk és lelkünk, egész lényünk és valónk Istenünk kezében van. El tudjuk ezt fogadni? Bele tudunk-e simulni az Ő kezébe? Ha még nem, kérjük, hogy erősítse a mi hitünket. Ha pedig már igen, akkor rá tekintve aggodalmaskodás és félelmek nélkül fussuk meg életpályánkat! Ámen

Juhász András