Prédikációk

A Bibliaolvasó Kalauz vezetését követve idén, több mint egy héttel Virágvasárnap előtt, belépünk a Passió történetébe. A Passió, a szenvedéstörténet Virágvasárnappal kezdődik.

Ha azonban az Apostoli Hitvallást megnézzük,  Jézus életét egyetlen szó foglalja össze: Szenvedett! Gondoljuk végig így a hitvallás második hitcikkelyét: a csodálatos fogantatás és születés után, a megfeszítés elé egy fél mondat került be: szenvedett Poncius Pilátus alatt. A Poncius Pilátus prokurátor nevének említése tulajdonképpen egy időhatározó, azaz azt mutatja meg, hogy a Krisztus eseményt időben és térben hol kell elhelyezni.

A Heidelbergi Káté erre vonatkozó kérdés-felelete tökéletesen visszaadja ezt: Mit értesz az alatt, hogy "szenvedett"?

 Azt, hogy Ő, földi életének egész ideje alatt, de különösen életének végén, Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében és lelkében elhordozta, hogy így szenvedésével, mint egyetlenegy engesztelő áldozattal, testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa és számukra Istennek kegyelmét, igazságát és az örök életet megszerezze.”

Ha megnézzük Jézus valóban, földi életének egész ideje alatt szenvedett. Már születésekor életére törnek Heródes pribékjei, majd a család  menekülni kénytelen Egyiptomba, ahol Heródes haláláig menekültként élnek. Édesapja ács volt, amely nem jól fizető munka volt a korban. Saját anyagi egzisztenciáját így jellemzi: a rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, az Ember Fiának fejét nincs hova lehajtani. A fizikai szenvedések mellett lelki szenvedések is érték: családja elfordul először Tőle, még tanítványai sem értik meg küldetésének lényegét – csak egyetlen történetet említenék, míg  Jézus szenvedésről, és az alázat útjáról tanít, addig a legbelső tanítványi körhöz tartozó két tanítvány azon vitatkozik, hogy ki üljön majd Jézus jobb és balkeze felől. Aztán, miként az a virágvasárnapi bevonulás törtéből is kiderül, szinte egész Izrael félreértette Őt. János evangélista az evangélium prológusában így írt erről: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt”

A szenvedés pedig földi életének utolsó hetében mindenki számára látható módon jelenik meg, kicsúcsosodik. Tudatos elmével készül a halálra, tudva azt, hogy meg kell halnia.

Vért verejtékezve imádkozik ez iszonyatos lelki teher alatt. Kiszolgáltatja Őt egy tanítványa a főpapoknak, a főpapok Pilátusnak, Pilátus pedig a hóhéroknak.

Mindezt a kiszolgáltatottságot pedig megelőzi az Istentől jövő kiszolgáltatás. Ő engedi, hogy Egyszülött Fiával mindez megtörténjen. Köpdösik, ütik, tövissel koronázzák, megkorbácsolják, és végül keresztre feszítik, szögekkel verik át kezét, lábait. Tanítványai elárulják, megtagadják, szétfutnak, Jeruzsálem halált kiált rá, és kiátkozottként hal meg a kereszten, ég és föld közt függve. Mégsem zúgolódik, a kereszten is másokért imádkozik, megbocsát, megold emberi sorsokat, nem magával törődik.

Példa számunkra Jézus a szenvedés elhordozásában! Neki lehetősége lenne arra, hogy visszautasítsa, amit azonban nem tesz meg. Miattuk, helyettünk, és érettünk vállalja. Ma olyan időket élünk, amikor életünk a normális kerékvágásból kizökkent. Az eddig biztosnak számító dolgok úgy kezdődnek számunkra, hogy kimondjuk: „Ha az Úr akarja, és élünk…”

Láthatjuk azt, hogy sok ember körülöttük mér azt is nehezen viseli, hogy nem hódolhat mindennapi tevékenységeinek. Nem vásárolhatja meg szokott termékeit, nem élhet közösségi életet. Sokak szíve már ettől is tele van keserűséggel, panasszal. És, ismerjük a régi igét: a szív teljességéből szól a száj. Vajon ez a szenvedés Jézus szenvedése mellé téve, szenvedésnek mondható-e?!  Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat a helyzet miatt, amiben benne élünk? Vajon Jézus, nem volt-e többszörösen kiszolgáltatott? Néha elmagányosodik szívünk a reménytelenségtől, vajon Ő nem volt-e végtelenül magányos, a kereszt iszonyatában? Vajon sokszor nem érzi-e úgy sok ember,  hogy Isten is elhagyta, hogy ez a szörnyűség megtörténhetik? Jézus vajon hatványozottan nem érezte-e ezt, amikor így fohászkodik a kereszten: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?”

Ráadásul mi nem mások miatt szenvedünk, hanem magunk miatt. Az ember ugyanis a bűn következtében a teremtett világot leigázza, nem pedig a jó gazda gondosságával ápolja. Istennel és emberekkel való kapcsolatainkra ugyanez a jellemző. Jézus szenvedése miattunk, helyettünk és érettünk történt!

Legyen Ő példánk akkor, amikor életünk bármely eseménye-, kis-, és nagy szenvedése hosszú tűrésre tanít.

Amikor Jézus beért Jeruzsálembe már a kapuban választási lehetősége volt. Ha az egyik irányba fordul, akkor az Antonius erődbe megy, mellyel jelzi, hogy Ő egy politikai Messiás. Ha a másik irányba megy a templomba ér, ezzel pedig egyértelműen rámutat arra, amire a szamárcsikó hátán történő bevonulás is utal, hogy Ő a Békesség Fejedelme. Jézus ez utóbbi utat választotta.

Egyértelműen kinyilatkoztatva ezzel azt, hogy Ő nem politikai Messiás, hanem az Isten által küldött Szabadító. A kutatók szerint e ponton már sok zarándok elfordult Tőle.

A templom megtisztításával pedig egyértelműen szembefordul Izrael vallási-politikai vezetésével is. Akkor, amikor a pénzváltókat kiűzi a templomból akkor a bevételtől fosztja meg a klérust. Ugyanis a templom pénzei közé nem kerülhetett olyan pénz, amelyen bármilyen állatábrázolás, ember vagy bálványisten képe volt. Ezért, a sok helyről érkező pénzt, amelyet templomadóként fizettek a zarándokok, itt váltották át, nem kis haszonnal „kompatibilis” zsidó fizetőeszközre.  

Amikor pedig az állatokat kihajtja az Istennek szentelt helyről, azzal ugyancsak nemet mond az Úr házában történő üzletelésre. Ráadásul, mind a pénzváltás, mind az áldozatra szánt állatok árusítása a Pogányok udvarán történt. E helyről ezért tulajdonképpen kiszorultak a pogányok. E helyen kellett volna velük megismertetni Istent, és Izrael népe ezt nem teszi lehetővé. Fontosabb a pénz, mint a lélek. A pogányok udvarában történő „bizniszelés” Izrael küldetésének csődje. A feladatuk az lett volna, hogy az idegenek elé adják választott népként Isten szeretetét, e helyett viselkedésükkel elriasztottak és elidegenítettek másokat Istentől.

Drága testvérek! Olvasva ezt a történetet, és egy üres templomban prédikálva róla, el kell hogy gondolkodjunk azon, hogy vajon a kufárkodókhoz, pénzváltókhoz hasonlóan nem kiűzettettünk-e mi is templomainkból? Vajon a templom számunkra  az imádság háza volt-e? Az imádságé, amelynek része az Istenben való gyönyörködés, imádat, a dicsőítés, a hálaadás, a bűnvallás, az előtte való őszinte leborulás, az akaratában megnyugvó lélekkel megfogalmazott kérés. Vagy latrok barlangja volt?

Mert mi is valójában a latrok barlangja? Az a hely, ahonnét a rablók elindulnak egy-egy rajtaütésre. Majd oda visszatérve megpihennek, „nyalogatják sebeiket” és elindulnak újabb gaztettet véghezvinni. Lefordítva mindez azt jelenti, hogy sokszor sajnos számunkra sem imádság háza a templom. Eljövünk ide. A magasztos környezetben lelki énekekkel magasztaljuk az Urat, hallgatjuk Igéjét, és annak magyarázatát, imádkozunk. Megnyugszik mindezek után a mi lelkünk. Majd elmegyünk, úgy ahogy a régi viccben a katolikus testvérek a templomból, mintha „mise történt volna. Mintha semmise történt volna!

Mert mi történik a hét maradék 167 órájában? Olyan lelkülettel élünk-e a világban, amely arra mutat, hogy az imádság házából jövünk? Vagy olyannal, ami a latrok barlangjára utal?

Kijőve, szívünkben marad-e az ige?  A hozzánk szóló isteni üzenetnek csak hallgatói vagyunk-e vagy megtartói is?

Marad-e bennünk szeretet a másik ember felé, az isteni szeretetben megfürödve egy-egy istentiszteleti alkalmon, vagy újra és újra a régi indulataink uralkodnak rajtunk, és visszavágunk a minket bántóknak?

Marad-e türelem bennünk, tudva azt, hogy Isten is milyen türelemmel fordul hozzánk?

Tudjuk-e a megbocsátást gyakorolni, őszintén elengedve az ellenünk vétkező MINDEN bűnét – úgy ahogy Isten elengedi a miénket, vagy újra és újra előjönnek azok, egy újabb bántásnál?

Az Ő szeretetének, kegyelmének, jóságának, hosszútűrésének jó illata vagyunk-e a hétköznapokon, vagy valami másról szól a mi életünk?

Egyáltalán mi számunkra az Isten háza? Mit jelent a számunkra?

Soha még ennyi embert nem láttam azon tanakodni, hogy mi lesz a húsvéti Úrvacsora lehetőségével? Sóhajtva teszem fel a kérdést, hogy vajon az a testvér, aki most azon gondolkodik, hogy virtuális Úrvacsorát vegyen-e, ott volt gyülekezeteinkben? A legutóbbi Úrvacsorás alkalmon élt-e a szent jegyek vételével? Élt-e azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel akkor még élhetett volna?

Eljön-e az Úr megterített asztala elé, amikor  azt újra, hálatelt szívvel megteheti.

Elgondolkodtat az is, hogy Jézus nem egész Jeruzsálemet tisztította meg az oda nem illő dolgoktól, hanem csak a templomot. Mit jelent ez? Miért ott munkálkodott ilyen módon a mi Urunk? Úgy gondolom, hogy ez arra mutat, hogy a megtisztulásnak Isten házában, Isten népében kell elkezdődnie! Közöttünk, bennünk!

A történet sokak számára félelmet keltő lehet, hiszen Jézust nem „szelíd szeműként” látjuk benne, hanem olyan valakiként, aki akár a tettlegességtől sem tartóztatva magát, megtisztítja az Úr házát.

Számomra ez a történet mégis a Kegyelmes Istenről szól. Hiszen Jézus el is pusztíthatná azokat, akik megszentségtelenítik a templomot. De nem ez történik! Megtisztítja a templomot, visszaadja azt arra, hogy eredeti funkcióját betöltve újra az imádság háza legyen.

Tette pedig minket figyelmeztet arra, hogy változtassunk viselt dolgainkon, addig, amíg nem késő! Addig, amíg tart a ma, a kegyelmi idő.

Nem tudjuk mikor térhetünk vissza megszokott módon szeretett templomainkba, de mikor ez a lehetőség megadatik, addigra szívünk templomát is tisztítsuk meg, és úgy álljunk meg Isten színe előtt. Térjünk vissza Istenhez, akitől oly nagyon el tudunk távolodni, és akkor miénk a szent ígéret: Térjetek énhozzám és én is hozzátok térek! Ámen

Juhász András