Prédikációk

Anyák napja van, ám ebben az évben ezen ünnepünk is más, mint a többi. Néhány napja felidéződött bennem, hogy hogyan is ünnepeltük ezen a napon édesanyánkat, nagymamáinkat. Korán felkeltünk, és a szomszéd gyerekekkel összebeszélve együtt kimentünk a városkánk határában lévő dombok egyikére, ahol orgonát szedtünk. Szüleink még aludtak, így a meglepetés mindig teljes volt, legalábbis úgy hittük, mert mint évekkel később kiderült, már mindig ébren voltak, csak úgy tettek, mintha aludnának még. Nagyszüleinket is felkerestük mindig e napon, és Istennek adtunk hálát azért a csodáért, hogy Isten éppen abba a családba adott bennünket, amelyben megszülethettünk, és ennek a csodának részeivé tette édesanyánkat.

Ilyenkor gyülekezetünkben drága óvodásaink gyöngyöző kacajától hangos a templom, ahogy ragyogó szemmel szolgálnak templomunkban, és az általunk pásztorolt idősotthonokban. Most azonban csend van. Üres templom, és a köszöntésnek, hogy óvjuk drága szüleinket, nagyszüleinket maradt a modern eszközök által adott lehetősége, a telefon, a számítógépes kapcsolattartás megannyi eszköze.

Isten igéjét e napon a szülői tisztelet parancsa alapján szólít meg bennünket.

A Tízparancsolatban a második kőtábla, az embertárssal kapcsolatos parancsolatok első parancsa a szülői tisztelet parancsa.

Mindannyian tudjuk, hogy a Tízparancsolat első mondata Isten bemutatkozása után így folytatódik: aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, azaz aki megszabadítottalak. Ez az első mondat minden parancsolat elé odagondolandó, odamondandó, így az 5. parancsolat elé is. Izrael számára az Egyiptomból való szabadulást adó Úr adja a parancsot, számunkra pedig ugyanez az egy Isten, aki Fiát, Jézust értünk áldozva kiszabadított bennünket a legnagyobb fogságból, a bűn rabságából: „Én az Úr vagyok a te Istened, aki megszabadítottalak téged, megváltottalak téged, ezért mintegy hálából a szabadításra válaszként, tiszteld szüleidet!”.

Milyen érdekes, hogy ez az első parancsolat az embertárssal kapcsolatban. Az előttünk járók tisztelete, akiknek emberi mértékkel nézve életünket köszönhetjük! Sokak szerint ez a legkönnyebb parancsolat, ám az ó és újszövetségi kor rabbijai erről másként vélekedtek. Szerintük a legnehezebb parancsolat volt, ugyanis az idős szülő mellé való egzisztenciális odaállást is jelentette, mégpedig élethosszig.

Ha nem is ennyire élesen, de osztanunk kell az egykori rabbinusi gondolkodást. Mert például Magyarországon, az Alaptörvénybe kellett iktatni az idős szülőről való gondoskodást, ugyanis az emberek egy csoportja erről elfeledkezve csak magáról gondoskodott, csak az utánuk jövő generációt vette emberszámba, és a parancsolat, ahogy valaki kicsit ironikusan, de nagyon igazan megfogalmazta, szinte észrevétlenül átváltozott, arra, hogy „tiszteld gyermekeidet, ugyanis ők választják neked az öregotthont!”.

Nagyon komoly kérdésként vetődik fel, hogy míg a legtöbb szülőt lehet tisztelni, vannak olyanok, akiket emberileg nézve nehéz, sőt szinte lehetetlen.

Akitől a gyermek nem kap jó szót, csak morgást és verést, akik nem ajándékként tekintenek a gyermekre, csak váratlan, becsúszott jövevényként, és azt éreztetik is vele, a gyermekeiket szülés után a kórház utcai inkubátorában hagyókra gondolva, az ember jogosan teszi fel a kérdést: mit is tisztelhetek én ebben az emberben?

Isten azonban mégis azt parancsolja: tiszteld. Az eredeti héber szövegben azt találjuk e szó helyén, hogy súlyát hagyd meg, súlyának megfelelően kezeld.

És, egy ilyen szülőnek is van súlya! Emberileg nézve, Isten teremtő akaratának volt az eszköze, tőle kapta az ember az életet. Ez pedig már elég ok, minden egyéb nehézség ellenére is, hogy a tisztelet kialakuljon, majd megmaradjon.

Döbbenetes volt látni az elmúlt években azt, hogy e parancsolat mennyire perifériára szorult, szinte az egész európai kultúrkörben.

Mennyire nem töltöttük be a parancsolt, vagy ha igen, csak érintőlegesen. És, Isten ebbe az elhanyagolt életterületbe is beleszólt, mint oly sok másba életünkben a vírus által. Rengeteg olyan emberről tudok, aki most kezdte értékelni, hogy van idős szülője, és kezdett el gondoskodni róla, vigyázni rá. A szeretetnek olyan megnyilvánulásaival találkozok, amelyek eddig nem voltak láthatóak.

Egy idős asszony, akit nem a gyülekezetből ismerek mondta el az utcán szinte elszaladva mellettem, hogy siet haza, mert a fia szinte óránként hívja fel a vonalas telefonon, és megijed, ha nem találja otthon.

Mások arról számoltak be, hogy a külföldön élő gyermek most jött haza végleg, mert a bajban, vészben nem hagyhatja magára szüleit.

Ismét mások az anyagi melléjük állás, gondoskodás eddig nem tapasztalt formáit élik meg!

Magyar színészek egy megható videót készítettek arról, hogy idős szeretteik mennyire fontosak nekik, és mennyire igyekszenek megóvni őket e váratlanul ránk szakadt vészben.

Elgondolkozva teszem fel a kérdést, vajon ahhoz, hogy ezt a parancsolatot komolyabban vegyük, miért kell egy láthatatlan ellenség, egy vírus, amely szinte rákényszerít bennünket erre?

Miért nem elég Istennek a halk és szelíd hangon elmondott parancsa: én megszabadítottalak, és ezért hálából irántam tiszteld szüleid!

És, vajon ha elmúlik a baj, megmarad-e természetes velejárójának életünknek e parancsolat betöltése? Adja meg Isten, hogy a jó napokon se feledkezzünk meg a parancsolat megtartásáról, hogy tanuljunk abból, amit átéltünk e napokban!

Külön hálás még a szívem azért is, hogy gyülekezetünkben az amúgy is erős testvéri kapcsolatokat, akár a generációs különbségek ellenére is megerősítette Isten! Számtalan drága idős testvér tapasztalta meg és tapasztalja folyamatosan a melléjük állást, a „lelki nagyszülők, és szülők” a gyülekezetben olyan gondoskodásban részesülnek, amelyet ez az idő megkövetel! Istennek adok hálát ezért, hogy a vérségi kapcsolatok mellett a lelki szálak is erősödnek! Hogy Isten ezzel is erősíti közösségünket!

De ne álljunk meg e ponton, hanem nézzük meg a parancsolatot átvitt értelemben is!

Ravasz László azt mondta egykor, hogy a parancsolat magyarázatánál a szülői tiszteleten kívül érdemes még két dologra odafigyelnünk. Két másik „anyácskánkra”. Az anyaföldre, azaz a hazánkra, nemzetünkre, és a lelki anyácskánkra, az anyaszentegyházra. Pontosan 5 évvel ezelőtt anyák napján szóltam arról, hogy hogyan is tisztelhetjük, becsülhetjük, szerethetjük az anyaszentegyházat, ezért erre most csak néhány gondolat erejéig térnék ki.

Mint akkor elhangzott, három oldalról érdemes a kérdést megközelíteni: szeretjük a Főt-azt, akire  minden épül, Krisztust, szeretjük tagjait, azaz a felebarátainkat – külön-külön, és szeretjük azt a szervezeti formát-közösséget, gyülekezetet, amelybe vagy beleszülettünk, vagy mi választottunk magunknak.

Az, hogy szeretem egyházam, gyülekezetem, nem jelent elvakult szeretetet azonban. Tudok hibáiról, fogyatkozásairól, gyengeségeiről. Tudom azt is, hogy ezen hibáknak fogyatkozásoknak egy oka van, ezen azonban változtatni nem lehet: emberek alkotják. Kegyelmet nyert, vagy kegyelemre áhítozó bűnös emberek. Köztük te és én.

Úgy tisztelhetjük, szerethetjük hitelesen az anyaszentegyházat, lelki édesanyánkat,  ha életünk egyen-egyenként Krisztusra épül, benne gyökerezik. Érte cselekvő életünkkel, a gyülekezetünkért, annak tagjaiért érzett felelősséggel szolgálatunkat pedig betöltjük.

De, hogyan szerethetem az anyaföldet, hazámat, keresztyéni módon?

A szeretetünk, tiszteletünk jelentheti a természeti értékeink megbecsülését, az épített örökségünk védelmét, de jelentenie kell népünk, nemzetünk fiainak-leányainak szeretetét, a velük való közösségvállalást határokon belül és túl!

A hazaszeretet nagyon nehéz és összetett kérdés, mert sokszor a hazánkhoz, nemzetünkhöz kötődő érzéseinek annyira erőteljesek, hogy teljesen elfogultak vagyunk pozitív irányba népünkkel, nemzetünkkel kapcsolatban. Sokszor ez az érzés a másik népek és nemzetek lenézéséhez vezet, aminek semmiféle jogosultsága nincsen!

Ahogy Radnóti írta számomra egyik legszebb versében, az egyszerre eligazító és kijózanító lehet. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el.” – majd így folytatja a vers végén: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”

Ha ez a józan látásmód hat át bennünket, és népünk-nemzetünk történetét így figyeljük, jelenében így tájékozódunk, tudva hogy egyen-egyenként bűnösök vagyunk mi is, az megóv a hiteltelen, elfogult hazaszeretettől, és más népek lenézésétől.

A másik veszély, ami a hazaszeretet hiteles gyakorlását veszélyezteti, csak épp másik oldalról, a globalizáció, vagy internacionalizmus, amely nagy kísértést jelent sok ember számára.

Dsida Jenő, egy másik nagy költőnk, legnagyobb és egyik utolsó versében így írt erről: „Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy meg nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján!”

Tudatosulnia kell bennünk annak, hogy bár a bűn következtében, Bábel után, de Isten akaratából alakultak ki a nyelvek és a népek. Nem véletlenül teremtett Isten bennünket éppen magyarnak!

Hálatelt szívvel köszönjük ezt meg neki. Éljünk gyönyörű anyanyelvünk áldásaival! Köszönjük meg neki azokat a természeti csodákat, amelyekkel hazánkat megajándékozta! Adjunk hálát épített örökségünkért, amely az Ő megtartó kegyelmének bizonyítéka! És, könyörögjünk minden napon népünk megtéréséért, hogy a kapott kegyelemmel jól élve betölthessük küldetésünket! Ámen

Juhász András