Prédikációk

Pünkösd után két héttel az első pünkösd egyik következményéről, a Krisztusra épülő közösség, az egyház megalakulásáról szeretnék beszélni, és annak jellemzőit szívetekre helyezve hirdetni Istenünk üzenetét.

A karantén időszak alatt volt egy reklám a TV-ben, interneten. Megrázóak voltak első képsorai: egy megtépett nemzetiszín lobogó, az elhagyott Balaton, egy gyerekhinta. gyermek nélkül, az üres Tisza part, üres Hősök tere és üres Lánchíd, egy bogár, amely magányosan, az autóktól nem járt úton kel át, egy üres villamos, egy üres étterem. Majd, lassan kezdett újra benépesülni minden, és alatta szólt a zene, a tavaly óta ismert nagy sláger: „Visszajövök én egyszer még, az esőt, ha elfújja a szél…”

Miért mondtam el nektek ezt a kis történetet? Azért, mert a tanítványok, az első Pünkösdkor így tértek vissza, amikor Isten Szentlelke – akit egyébként a Szentíró és maga Jézus is sebesen zúgó szélhez hasonlít- elfújta a gond, a Jézus halála miatt támadt gyász, az üldözéstől való rettegés felhőit. Visszatértek megbátorodva, erővel szóltak, Istentől kapott hatalommal, és Isten úgy megáldotta szolgálatukat, hogy azon a napon megtért és megkeresztelkedett 3000 ember. És, ha nem is igazolható alapító okirattal, de azon a napon alakult meg a keresztyénség első gyülekezete, a Jeruzsálemi ősgyülekezet. E gyülekezet első napjairól tájékoztat a felolvasott ige bennünket. Figyelmesen hallgassuk, mert olyan dolgokra mutat rá az ige, amelyek ma is aktuálisak, és előre viszik gyülekezeti életünket.

A felolvasott igeszakaszban több olyan szó van, amelyeken keresztül valamire nagyon rá akar mutatni a szentíró. Melyek ezek a szavak? Részt vettek, együtt voltak, mindenük, egy szívvel, egy lélekkel.

Mit jelentenek ezek a szavak? Minek a fontosságára mutatnak rá?

Meglátásom szerint az egymással megélt közösségre, annak fontosságára. Az ősgyülekezet alapja Krisztus volt, arra épült fel a lelki ház, amelynek építőkövei voltak a gyülekezet tagjai egyen-egyenként.

Már e sorokból kiderül, hogy az éppen megalakult keresztyénség, a Krisztusiak, a Krisztushoz tartozók köre közösségi hit alapjait fekteti le. Nincs magányos keresztyénség! Nincs magányosan megélt hitgyakorlat, csak ideig-óráig! Tudjuk jól, most különösképpen is, a március 16-május 31.-ig tartó időszakra visszatekintve! Amikor erre voltunk kényszerítve! Amikor a közösség lehetősége, amit máskor annyira természetesnek vettünk, elvétetett tőlünk. Alig bírtuk ki templom, gyülekezet nélkül! Mint a 42. zsoltár írója, úgy sóvárogtunk Isten temploma és gyülekezete után!

Olyan jó volt, és olyan jó újra szemetekbe nézni, és ha még a maszkkal eltakart szátokon csak látni vélem a mosolyt, szemetek már ragyog! Jó újra látni egymást, jó újra találkozni, hiszen Krisztus gyermekei összetartoznak, közösségben élhetik meg hitüket igazán! A kegyelmi ajándékokat is így használhatjuk, hiszen mindenki mást kapott, amit nem a maga javára, hanem a gyülekezet érdekében, Isten dicsőségére kell használnunk!

Miben voltak ezek az emberek közösségben? Szedjük ujjhegyre, és vizsgáljuk meg, hogy gyülekezetünkben így vagyunk-e jelen!

Azt olvashatjuk a tudósításban először, hogy kitartóan részt vettek az apostoli tanításban. Azaz, kitartó igehallgatók voltak! Kitartóan, nem csak alkalmanként, nem úgy, ahogy viccesen szokták mondani sokakra, akik csak néha jelennek meg a templomokban-másnapos keresztyének, mindig másnap-húsvét és karácsony másnap vannak csak templomban. Kitartóan, azaz gyakran. Lehetőség szerint mindig. De vajon miért fontos az istentiszteleten való gyakori részvét? Miért nem elég, ha otthon olvasom a Bibliát? Hogy megértsük, gondoljunk Filep és a szerecsen komornyik történetére. A kincstárnok elzarándokol Jeruzsálembe, ott vesz egy Ézsaiás tekercset, amit olvasni kezd hazafelé szekerén ülve. Filep mellé szegődve megkérdezi: „Érted is, amit olvasol?” És jön a komornyik válasza: „hogy érthetném, ha nincs, aki elmagyarázza!” Ekkor Filep felül mellé, és az Ézsaiási igeszakaszból kereső lelkét Krisztushoz vezeti! Fontos a magyarázat, mert a Biblia legfiatalabb részei is lassan 2000 évesek, más nyelveken, más kultúrkörben írattattak meg! Szükséges, hogy Isten szavát emberek tolmácsolják, magyarázzák, tegyék érhetőbbé, és ennek a helye az istentisztelet! Az akkori hívők kitartó igehallgatók voltak! Mi vajon ilyenek vagyunk?

Az első gyülekezet tagjai nem csak a tanításban vettek részt kitartóan, hanem a kenyér megtörésében is! Mit jelent ez? Azt, hogy már ekkor éltek Jézus parancsa nyomán az úrvacsora sákramentumával, szentségével. A bűnbánat és bűnbocsánat sákramentumával! Mert bizony a rendszeres úrvacsorával való élésre is szükségünk van, hogy letehessük a minket nyomasztó, ránk nehezedő bűnöket, hogy Isten felemelje újra és újra földre sújtott életünket, és biztosítson bennünket a szentségben való élés által kegyelmes szeretetéről! Az ősgyülekezet tagjai minden alkalommal, amikor találkoztak, éltek a kegyelem felkínált lehetőségével, Kálvin pedig minden vasárnap kiszolgáltatta a szentséget! Mi is éljünk hát vele minél gyakrabban! Érezzük meg benne Istenünk határtalan szeretetét irántunk! Szabadítson ez fel a bűnök alól, a jónak cselekvésére!

Harmadrészt kitartóan imádkoztak. Közösségben is, nem csak egyéni szinten! Óriási erő az imádság, és óriási lehetőség is! Nem ellankadva, nem elcsüggedve, hanem kitartóan! Olyan jó, hogy bölcs eleink, amikor a református istentiszteletek liturgiáját összeállították, több közös imádságra is adtak lehetőséget benne! Két imádságot a lelkész mond el, amit lélekben végiggondolva, de a szolgálattévővel imádkozhatunk, majd együtt mondhatjuk rá az Áment, azaz, hogy ez így legyen! És, van egy csodás ima még a liturgiánkban, az Úri imádság, a Miatyánk, amit közösen is mondunk, együtt fennhangon! Imádkozzuk hát így, ezek tudatában is a gyülekezetben az imádságokat, hogy mi is, mint az ősgyülekezet tagjai egy közösségi fohászt viszünk Istenünk színe elé!

Azt olvashatjuk ez után, hogy napról-napra, állhatatosan, egy szívvel és egy lélekkel voltak a templomban. Olyan, mintha Lukács, a könyv írója ismétlésbe bonyolódna, hiszen az igehirdetés hallgatása, az Úrvacsora és a közös imádság, ma a templomi istentiszteletek részei. Ám, ez akkor még nem így volt! Egyetlen templom volt, a Jeruzsálemi, mint legitim zsidó kultuszhely. Ide jártak fel a gyülekezet tagjai, napról-napra, úgy ahogy arra rámutat a 4. részben olvasható történet is, amikor Péter és János az imádkozás idejére megy fel a templomba, és gyógyítja meg az Ékes kapuban ülő sántát. Miért jártak fel oda, ha volt a keresztyén közösségnek már új istentisztelete? Miért vettek részt a régin is? Kezdetben a keresztyénség a zsidóság vallásaként kezdett terjedni, ők saját magukat is úgy definiálták, mint Jézusban, mint Megváltóban hívő zsidók közössége. Nem akartak kiszakadni a zsidóságból! Jakabról, az apostolról korabeli források feljegyzik, hogy hosszú éveken át járt fel a templomba, és imádkozott azért, hogy népének fiai ismerjék fel azt, hogy Jézus a Messiás, a régen várt szabadító, térjenek meg hozzá, és legyenek követők. Mindez, a saját népük iránt érzett felelősségre mutat tehát rá! Arra, hogy ha ők tudták, hogy a legnagyobb jó, ami történhet egy emberrel az, ha megismeri, és élete urának vallja Jézust, akkor erre az ismeretre, erre a hitre véreiket is eljuttassák!

Még, egy mai szemmel furcsa gyakorlatra világít rá az ige: Akik hittek, azok mindene közös volt. Vagyonukat eladták, és szétosztották, ahogy éppen szükség volt rá. Mindez, a vagyonközösség gondolatára világít rá. Az ember pedig felkapja a fejét, és megkérdezi, mit akar ez jelenteni a XXI. században? Mindez, akkor azért történt, mert a gyülekezet tagjai annyira közelre várták Jézus újbóli eljövetelét, hogy semmi más nem érdekelte őket, mint az, hogy minden erejükkel és idejükkel embereket vezessenek Jézushoz. Ebbe pedig a munka már nem fért bele. Jézus eljövetele azonban késett, hiszen Isten előtt az idő teljesen más módon van jelen, mint a mi életünkben! Pál apostol ezért figyelmezteti majd néhány évvel később a gyakorlatot folytatni akaró keresztyéneket a munka fontosságára, amikor így tanított: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!” Ma, a helyes hozzáállás e kérdéshez a Lutheri gondolat továbbvitele: „Dolgozz úgy, mintha Jézus soha nem jönne újra el, és élj úgy, mintha már ma eljönne!” Mégis, közel két évezred távlatából is van üzenete a vagyonközösség gondolatának: az ősgyülekezet tagjai mindennél fontosabbnak tartották a missziót, azt, hogy embereket krisztus követésére vezessenek el. Hogy, amint énekelni szoktuk szép énekünkben: „Egy lélekért sem érjen vádja téged, hogy temiattad, nem látta meg Őt!” A kérdés az hozzánk, hogy a Krisztus ügyének megalkuvás nélküli képviselete, a misszió, hányadik helyen van életünkben? Mit vagyunk hajlandók ezért a nagy célért háttérbe szorítani? Mennyire része mindennapjainknak a Krisztusról szóló bizonyságtétel családban, munkahelyen, vagy bárhol, ahova Isten állít bennünket!

Kedves Testvérek! Így éltek hát a Jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai, így tértek vissza a Lélek által a világba. Másokért felelősséggel élő, gondolkodó, egymást szerető, Isten igéjében gyönyörködő, együtt imádkozó, úrvacsorázó közösségként! Meg is volt az eredménye ennek! Azt adja elénk ugyanis a tudósítás vége: miattuk dicsérték az Istent, kedvelte őket a nép, Isten pedig visszaigazolva helyes gyakorlatukat naponként gyarapította a gyülekezetet megtérőkkel!

Az elején egy reklámmal kezdtem. A reklám végén megjelent egy felírat, és az ismert színész hangján megszólalt az üzenet is: „Vigyázzunk egymásra, és sikerülni fog!” Helyzetünkre alkalmazva: ha továbbra is szeretjük, megbecsüljük egymást, és Isten Szentlelke óv, vezérel bennünket, ha együtt imádkozó, igét hallgató, úrvacsorázó, a másikért felelősséggel élő közösség vagyunk,  akkor Krisztus hiteles bizonyságtévőiként térünk vissza e világba, amelyről azt mondja az ige: e világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Ámen

Juhász András