Prédikációk

Szeretett Testvéreim!

A 12 éves Jézusról azt jegyzi fel Lukács, hogy „gyarapodott bölcsességben, testben, és emberek előtt való kedvességben.” (Lk 2, 52). Jézus neveléséről nem sokat árul el a Szentírás, de az bizonyos, hogy szülei, Mária és József szeretetben és istenfélelemben nevelték. Az istenfélelem azt jelenti, hogy „félni az Istent”, azaz hinni Benne.

Jézus 12 esztendősen más volt, mint a korabeli fiúcskák. Különösképpen hatott rá minden, ami Istennel kapcsolatos volt. Egyrészt az Ő lelkülete is különbözött a kortársaiétól, erre utal a „gyarapodott bölcsességben” kifejezés is. Nagyon ritkán használjuk egy kiskamaszra a bölcs szót. Hozzáteszem, nem biztos, hogy helyesen…

Másrészt, jól tudjuk, hogy Jézus és az Atya egyek. Annak ellenére, hogy itt még a gyermek Jézus áll előttünk, jól tudjuk, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember, s eme kettős természetet nem választhatjuk el egymástól!

 „emberek előtt való kedvességben” is gyarapodott. Ez a „gyarapodás a jóban” igen ritka portéka. Inkább eljátszani szoktuk egymás megbecsülését, nagy barátságokból sokszor nagy ellenségeskedések támadnak, emberek arra panaszkodnak, hogy miként csalódtak egymásban.

Jézus azonban napról-napra gyarapodott Isten és emberek előtt való kedvességben – ami azt jelenti, hogy a lénye egy nagyszerű megszentelődésen ment át. Egyre odaadóbban szerette Istent, és közben, nyilván ennek a következtében – egyre több oka volt az őt ismerőknek is, -már nem csak a szüleinek,- Őt szeretni. Ez a két dolog mindig összetartozik: aki jóban van Istennel, annak egyre kevesebb ellensége és valahogy egyre több barátja és megbecsülője támad.

A történet valójában arról szól, hogy Jézus a szüleivel Jeruzsálembe zarándokol, a Húsvét ünnepére. Názáretből szinte minden család útra készülődött és különböző módon útnak indult. Végeláthatatlan hosszú sorokban egyesültek a Jeruzsálembe igyekvő templomozók. De amikor Mária és József haza indultak, egy napi járóföld után észlelték, hogy Jézus nincs velük.

Mielőtt Jézus elvesztéséről szólnék, nézzük meg, hogy Jézus mit csinál, miközben Nélküle indulnak haza övéi! Ott marad a templomban, és eleinte csak kérdez. Nem sokkal később pedig már Ő maga tanítja az ott lévő „doktorokat” – ahogy a Károli-fordításban találjuk. Ebben a hajlékban Jézus megértette, hogy Ő azé, akié az a hajlék, az Ő hangját hallotta és az Övé min­de­nes­től, Hozzá tartozik. A mindenható Isten az Ő igazi Édes Atyja! Neki mindennél fontosabb, hogy Őt hallgassa és Róla beszélgessen.

Amikor szülei megtalálják a zsinagógában, Mária, a mindig nyugodt és megfontolt édesanya odarohan hozzá és valóságos szóáradattal támad a megriadt gyermekre. Anyai szorongása és félelme kitört belőle és nem bírt magával. Szavaiból a Szentírás csak ennyit jegyzett fel: ,,Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én nagy bánattal kerestünk téged." (Lk 2, 48).

Hadd idézzem Jézus szavait a Károli-fordítás szerint: „Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?” (Lk 2, 49). Azt fejezi ki, hogy ’az a dolgom, hogy Atyám ügyeivel foglalkozzam’!

Megállok itt egy kicsit. Kimond valamit az isteni Gyermek. Meghatározza küldetését, életének célját, amit édesanyja nem igazán ért. Mégis Mária „mindezeket a szavakat megőrizte szívében”. (Lk 2, 51b).

 ’Az a dolgom, hogy Atyám ügyeivel foglalkozzam’ – hangzik a mondat, ami minket is elgondolkodtat. Nem lehet ez alól kibúvó, vagy mentség, hogy Jézus Isten Egyszülött Fia volt, és ez kizárólag Rá vonatkozik! Nekünk, Krisztus-követő embereknek is az a dolgunk, hogy Atyánk ügyeivel foglalkozzunk! Azzal, hogy a szívünkbe fogadjuk Őt; Előtte megvalljuk őszintén bűneinket és bocsánatát kérjük; Vele nap mint nap beszélgessünk és Tőle kérjük el életünk minden területére az áldást!

Drága Testvérek! Minden megértett igazság átalakítja a lelkünket. Megbékélteti a háborgó szívet, erőt ad a megfáradtnak, és távlatot annak, aki Nélküle elkeseredett.

Az a dolgunk, hogy keressük, s rátaláljunk arra a Megváltóra és Szabadítóra, Akinek az élete sem volt drága, hogy vérével megtisztítson a mocsoktól, és megváltson az örök kárhozatból! Az a dolgunk, hogy minden kapcsolatunkat, örömeinket és szomorúságainkat, nyomorúságainkat, kísértéseinket oda emeljük imádságban Őhozzá, Aki tud és akar nekünk segíteni!

Az a dolgunk, hogy keressük az Ő akaratát! Isten akarata minket nem megkötöz, hanem felszabadít. Ő nem egy zsarnok Úr, aki bábokként akar minket irányítani, hanem szerető Édes Atya, aki bajoktól akarja megóvni gyermekét. Az Ő akarata az, hogy megtaláljuk földi és örök boldogságunkat, de ehhez nem juthatunk hozzá Nélküle, Aki élet és halál Ura, a világmindenség Teremtője!

Az a dolgunk, hogy megéljük azt a minőségi életet, amelyre Jézus példát adott nekünk: szeretettel és szeretetből élni. Az a dolgunk, hogy használjuk a Szentírást, mint egy tükröt, hogy megláthassuk benne bűnös voltunkat, és megváltott, újjászületett énünket. Nem csak az egyiket és nem is csak a másikat, hanem a kettőt, egymás mellett! Csak a Szentlélek Isten tud minket újjászülni, és átformálni a mi sebzett, megterhelt szívünket!

Hadd térjek most vissza oda, ahol azt olvassuk, hogy szülei ott hagyták a gyermeket. Furcsa, már-már hihetetlen arra csak rágondolni is: szülei elfelejtették Jézust. Gondolhatnánk: ez a gyermeknevelés mélypontja! Mielőtt azonban messzemenő következtetéseket teszünk, vegyünk figyelembe valamit:

Názáret, ahonnan útnak indultak az ünnepre, kb. 120 km-re fekszik Jeruzsálemtől. Ez háromnapos zarándokút volt. Végeláthatatlan sorban mentek együtt, s a kis Jézus valószínűleg a kortársaival zarándokolhatott. Amikor haza indultak, szülei ugyan nem látták maguk körül, de biztosra vették, hogy ott van valamelyik názáreti család gyermekei között. Csak amikor megérkeztek az első pihenőhelyre, akkor vették észre, hogy Jézus nem ment velük. Az éjszakában nem tehettek semmit, de alighogy megvirradt, kétségbeesetten siettek vissza Jeruzsálembe, hogy megkeressék az elveszett gyermeket. Este volt, mire Jeruzsálembe értek és csak harmadnap reggel indulhattak el a keresésre.

Elindulni Jézussal, s az út közepén észrevenni, hogy nincs velünk. Van ilyen, drága Testvérek! Akkor, amikor Jézus mellett döntünk, és elkezdődik Vele egy személyes kapcsolat; amikor fontos minden ügyünket imádságban Hozzá emelni! S közben jönnek a feladatok, beindulnak a rohanások, betoppannak a gondok… és akkor ránk nehezedik előbb az érzés, hogy ’nem bírom tovább’, majd hirtelen a szívünkbe mar a felismerés: ’már oly rég imádkoztam’! ’Mert nem volt időm, nem volt erőm, nem volt rá szükségem’, és egyszerre rádöbbenünk, hogy valahol ’hátra hagytuk Jézust’…

Ez a történet megtanít arra, hogy amikor megfeledkezünk az Ő drága Személyéről, és –elnézést kérek a kifejezésért,- ’elhagyjuk Őt’, akkor vissza kell menni oda, ahol hagytuk. Jézus szüleinek vissza kellett térniük Jeruzsálembe, ahonnan elindultak. Ez adhatja csak vissza Jézust, ha egyszer elvesztettük: ott kell keresnünk Őt, ahol elvesztettük! Az egész eltévesztett utat újra meg kell tennünk, és elölről kell kezdenünk.

Nem fölösleges az újra megtett út, mert ha ismét Jézussal járunk, feladatainkhoz értelmet, rohanásainkhoz testi erőt, gondjainkhoz bölcsességet kapunk! A nehéz időszakokban megérezzük, hogy a tenyerén hordoz, és megóv minket a tényleges veszedelmektől.

Szeretett Testvérek, adja a mindenség Ura, hogy rátaláljunk az Úr Jézus Krisztusra, aki a testté lett Ige. A Szentlélek Isten formálja át szívünket, hogy ne csak értelemmel, de szívvel is megértsük az Atya akaratát. S végül, tapasztaljuk meg azt a mennyei ajándékot, hogy velünk vándorol utunkon Jézus, Aki soha meg nem feledkezik rólunk, s velünk van minden napon a világ végezetéig! Ámen.

Lovász Adrienn