Prédikációk

Ünnepet szentelünk ma! Ünnepet, amely a világban is ünnep, csak másképp. Ez a szilveszter biztosan más lesz a minket körülvevő világban, mint az eddigiek, hiszen egész évünk más volt. Ennek ellenére a fiatalok, de idősebbek is keresik a karantén alóli kibújás különféle módozatait – idén népszerűek a tanyák, ki tudja miért - hogy kiengedve a gőzt, nagy hangon, nagy lendülettel, sok alkohollal, ahogy sokan mondják, eltemessék a 2020. évet, elfelejtsék úgy, ahogy van.

Ez lenne az ünnep lényege? Feledni, temetni, bulizni, pörögni?

Ha vallásszociológiailag nézzük az ünnepet, az mindig tartalmasan eltelő, közösségi vonásokat hordozó idő. A múlt, a jelen és a jövő összekapcsolódásának időpontja az ember vagy épp a társadalom életében. És, mindig Istenre mutató idő. Ebben más az, hogy mi keresztyének megéljük az év utolsó napját, ezért nem mámorban fetrengve temetjük az elmúló időt, hanem visszagondolva az elmúló év eseményeire hálát adunk Istennek! Ilyen emlékezésre hív bennünket, hálaadásra, az év utolsó istentiszteleti alkalmán a szívemnek legkedvesebb zsoltár, az Isten irgalmasságának zsoltára. A felolvasott két vers a régi, veretes Károly Gáspár féle revideált fordításból való. Úgy szól, ahogyan annak idején lelkész nagyapám szájából hallottam, aki minden étkezés előtt ezekkel a szavakkal imádkozott. Számomra kora gyermekségemtől ismert a zsoltár kezdete, és valahogy első évtizedemben kizárólag az étkezéssel kapcsolódott bennem. Egy alkalommal meg is kérdeztem a jótétemény szót nem értve, gondolva a finom ételekre, hogy mi az a „jó-étemény”. Aztán, egyre inkább a hálaadás jutott és jut e zsoltárról eszembe, valamit az Isten áldása, magasztalása, ezért is e szavakkal imádkozom istentiszteleteken előfohászként.

Önbuzdítással kezdődik a zsoltár, a zsoltáros mintegy magát buzdítja, amikor így szól: „Áldjad!” Áldjad, először szent nevét, minden ok nélkül, csak azért mert szent az Ő neve, majd megismétli: „Áldjad!”  - és mellétesz valamit: soha el nem feledkezve jótéteményeiről, vagy, ahogy az új fordítás hozza: el nem feledkezve arról, hogy mennyi jót tett velünk!

Ma is szükség van erre a buzdításra, hiszen oly sokszor az ember hajlamos arra, hogy Istent ne áldja, és oly sokszor hajlamos arra is, hogy akkor se áldja, ha épp gazdagon megajándékozza életünket!

Ma pedig különösen is szükség van arra, hogy magunkat először, majd másokat is buzdítsunk az Úr nevének áldására, mert a vírushelyzet okozta szenvedéseket látva az embereknek nem Isten nevének áldása az első reakciója, hanem Isten szent nevének káromlása! Hogy engedhette meg ezt a szörnyűséget? Meddig tart még? És miért? – teszik fel sokan  e kérdéseket -  azt csak halkan mondom, hogy többségük számára egyébként a hétköznapokban Isten semmit nem jelent, jó viszont a bajt valakire ráfogni, aki nem ember, áthárítva a felelősséget másra!

Áldjad az Úr szent nevét! Azt a nevet, amelynek megszenteltetéséért imádkozunk az Úri imádságban! Mintha azt mondaná a zsoltáros: áldjad az Úr nevét csak úgy, minden látszólagos ok nélkül, áldjad, mert szent!

De nehéz ez!

Áldani az Úr nevét, csak úgy, miközben azt látjuk, hogy próbatétel súlyt bennünket, hogy az a világ, amit biztosnak hittünk feloldódni látszik a káosz tengerében. Áldani Őt úgy, hogy ez az év más volt, mint a többi, és nem jobb, hanem rosszabb.

Áldani Őt úgy, hogy közben bűneinek következménye utolérte az emberiséget, és Isten ezt hagyta!

Áldani Őt nyomorúságban, veszedelemben, nem-szeretem napokon!

Úgy vélem, ez a hit próbája, a hozzá való hűség próbája: tudom-e áldani szent nevét, akkor is, ha emberileg nézve nem látok rá okot. Tudom-e áldani akkor is, ha az istenkáromlók csaholó kórusa egyre vadabbul üvölt!

És, hogyan áldani, még mindezek felett? Lélekből, és teljes bensőnkből! Azaz, egész lényünkkel, teljes valónkkal. Nem csak szánkkal, hiszen az olyan egyszerű lenne, kimondva néhány szót, hanem életünkkel, tetteinkkel! Egész életünk az Ő áldásáról kellene, hogy szóljon! Ez ugyanis az emberlét célja, értelme! Ekkor töltené be az ember Istentől a teremtésben kapott küldetését!

Isten szent nevének áldásához nyújt segítséget másik mondata igénknek: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!” Itt már a zsoltáros rámutat Isten áldásának lehetséges okára: Isten jó tettei, cselekedetei, amelyeket irányunkba közöl!

El ne feledkezz ezekről! Azaz: emlékezz!  - buzdítja magát a zsoltáríró, és buzdítsuk erre magunkat is!

Miért szükséges ez? Azért mert oly sokszor elfeledkezünk isten jótéteményeiről, és csak a nehézségeket mantrázzuk. Azért, mert oly sokszor Isten jótéteményeit oly természetesnek vesszük, mintha az járna nekünk!

De miért is járna?

Ezt érdemeljük?

Isten szent nevét áldó, benne kiteljesedett szent életünk jutalmaként, következményeként?

Ha így élnénk, akkor sem járna, akkor is csak szent akaratából kaphatnánk meg áldásait, jó ajándékait, közölné velünk szeretetét, kegyelmét! Nem jár tehát nekünk semmi, ahogy egyik tanárunk méltatlankodásainkra mindig megjegyezte: „Nem jár semmi neked fiam, csak a szád!” Ha tudatosítjuk magunkban, hogy az a sok jó, amit kérés nélkül is megkaptunk nem jár, akkor tudunk értük hálásak lenni! Akkor tudjuk, mintegy hálából is áldani Isten nevét! Most, az elmúló év utolsó napján, a zsoltárt is segítségül hívva, tanuljunk a zsoltárostól, vegyük számba, hogy miért is áldhatjuk az Ő szent nevét!

Így szól a zsoltáros: Betölti javaival életed! Ez a mondta, a gondviselésre mutat rá. Mennyi, de mennyi módon élhettük meg az elmúló évben gondviselő szeretetét! Nem kellett éhezzünk, szomjazzunk, nem volt igazán nagy szükségben részünk, a nehéz év ellenére sem!

Majd ezt olvassuk a zsoltárban: Megújul ifjúságod! Ez a mondat arra mutat, hogy életünk nehézségei közt hányszor frissülhettünk fel lelkileg, kegyelméből, szeretetéből! Hányszor érezhettük csak idén is, hogy szinte újra gyermekek, fiatalok leszünk lelkileg, mert annyi erőt adott nekünk!

De, arról is ír a zsoltáros, amely ebben az évben oly hangsúlyos lett: Meggyógyítja minden betegséged! Hány szerettünket hozta vissza reménytelen helyzetből, hány kórházi ágy mellett állt gyógyító orvosként idén is a mi Urunk!

És, folytatja a felsorolást, el nem múló lelkesedéssel, amikor így ír: Szeretettel és irgalommal koronáz meg! Mindez azt jelenti, hogy vár még ítéletében, mert könyörülő és irgalmas Urunk, aki annyira szeret, hogy nem akarja a bűnös halálát!

És, még mindig nincs vége, mert ezt is olvashatjuk: Megbocsátja minden vétked! Ezt is hányszor és hányszor éltük meg! Odaálltunk elé lelki értelemben, mint rosszat tett gyermekek, bocsánatát kérve és nem küldött el bennünket, hanem feloldozó szeretete felszabadított bennünket a bűn terhe alól!

És, végül ezt olvashatjuk: Megváltja életed a sírtól! Amikor a zsoltáros ezt leírta, még csak reménység volt számára a megváltás! Mi azonban Jézus Krisztusra, mint megváltónkra tekinthetünk már, az első karácsony óta, akiben való hit megváltja életünket a koporsótól, mivel nem a halálé az utolsó szó a mi életünkben sem! Az első karácsony csodálatos távlatokat nyitott számunkra, és kitárta a menny kapuját nekünk!

Itt akartam befejezni, amikor egy megkésett karácsonyi levél került kezembe, amit édesanyám írt, de a postán valahogy elkeveredve 29-én ért célhoz. A levélben egy vers volt, Juhász Zsófia, lelkész-diakónus-költő verse. Hiszem, hogy nem hiába érkezett késve! Épp jókor érkezett! Ezzel fejezem be bizonyságtételem, mert szépen elénk adja, hogy mi mindenért is lehetünk hálásak!

Juhász Zsófia: Mit adtál?