Prédikációk

2019. október 6. vasárnap - Mándi Kitti
2019.10.07
Lekció: Mt 7, 15- 23
Textus: Mt 5, 13- 16

Kedves Testvérek!

A nyári szünetben igen gyakran magával ragadott ez az igeszakasz. Beszéltem róla cserkésztáborban, istentiszteleten, beteglátogatás alkalmával, és igazából mindenhol, ahol csak tudtam, mert annyira aktuális.

Azután megfogadtam, abbahagyom, mert biztos már mindenkinek elege van abból, hogy a keresztény felelősségről, és a példamutató életről ennyit beszélek.

Ezen a mai istentiszteleten viszont annyira aktuális, hogy egyszerűen nem hagy Isten Lelke másról prédikálni, újból és újból ezt hozta elém.

Milyen nap is van ma?

Október 6. Vasárnap, a naptában megnézve Brúnó napja.

624 éve adták át az Óbudai Egyetem alapítólevelét.

353 éve megkezdődött a Wesselényi- féle összeesküvés.

171 éve Bécsben forradalom tör ki.

111 éve az Osztrák- Magyar Monarchia bekebelezi Bosznia- Hercegovinát.

68 éve elindították a Szabad Európa rádiót.

40 éve II. János Pál pápa látogatást tesz a Fehér Házban, Washingtonban.

Azt hiszem, nem sokat segítettem a testvéreknek abban, miért választottam ezt az Igét.

Tegnap együtt lehettünk több, mint ezer református testvérünkkel Lugoson, a Békés- Bánáti találkozón. Hitvallást tehettünk ország- világ előtt nemzeti összetartozásunkról.

A mai nappal véget ér a Teremtés Hete rendezvénysorozat, mellyel Egyházunk, és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa a hívő ember felelősségére szeretné felhívni a figyelmet a teremtésvédelemben.

Rádöbbenhetünk, lehet, még csak ezt a kifejezést sem nagyon ismerjük, nemhogy részesei lennénk Isten művének megóvásában, ami pedig alapvetés lenne a hívő ember életében.

Valamint, a mai napon elménkbe idézzünk nemzetünk szomorú pillanatainak egyikét, az Aradon történteket, és tisztelettel, valamint majd később, a Himnusz eléneklésével adózunk a nemzet melletti kiállásukért és a rendíthetetlenségükért.

Három teljesen más esemény, három különböző életterület, mégis, mai igénk világosan összefoglalja, és helyre igazítja mindezeket, hogy amikor az úrvacsorai liturgiában majd ígéretet teszünk, biztosak lehessünk benne, komolyan gondolunk minden egyes szót, és azokat gyakorlattá is alakítjuk.

Amikor hazafelé tartottunk a Békés- Bánáti találkozóról, elénk tárult a dombos vidék, és Lugost elhagyva Szapáryfalva. Az idei alkalom perselypénzével ezt a gyülekezetet támogattuk. A település különlegessége, hogy egy dombtetőre épült. Ahogy elhaladtunk mellette, miközben a legnyugvó nap sugarai megvilágították, olyan mesebelinek, olyan megnyugtatónak, olyan tökéletesnek látszott. Holott tudjuk, koránt sem olyan tökéletes a helyzet a Parcium azon részén.

Mégis, a távolból elnézve az jutott az eszembe, milyen csodás is. Az építők talán bele sem gondoltak, hogy egyszer milyen örömet fog okozni nekem majd e kis falu látványa.

Így vagyunk ezzel valahogy mi keresztények is.

Zajlik a kis életünk. Felkelünk, elmegyünk dolgozni, vagy épp a piacra, tesszük napi köreinket, megfordulunk orvosnál, boltban, szomszédnál és otthon. Mindeközben pedig nyomokat hagyunk magunk után. Bele sem gondolunk, de folyamatosan hatással vagyunk környezetünkre.

Talán még vannak, akik emlékeznek arra a mesére, melyben egy leány, ahogy járt- kelt az erdőben, minden lépése nyomán virágok fakadtak.

No hát, ha virágok nem is fakadnak utánunk, de azért benyomásokat, érzéseket mindannyian elpotyogtatunk akarva- akaratlanul a mindennapok során, az általunk keletkezett szemétről nem is beszélve.

Az általunk közvetített benyomások pedig nem válogatnak. Akkor is jelentkeznek, ha épp szuper kedves hangulatban vagyunk, a legkeresztényibb perceikben épp úgy, miként a magunk által is szégyelt, kritikus pillanatokban.

Mai igénkben pedig Jézus arról beszélt, a Hegyibeszéd részeként, hogy bizony, a gyümölcs, mely egy fáról lepottyan, tökéletesen jellemzi a fát. Hiába szeretném én, hogy csodálatos körtefám legyen, ha csak férges alma potyog róla a fejemre. És hiába is szeretném, ha mindenki látná, milyen jó gyülekezeti tag vagyok, ha csak a szitkok és a pletyka jön ki a számon az istentiszteletet megelőző 10 percben.

Akarhatom én azt a teremtésvédelmet, miközben bezacskózom a biztonság kedvéért a vákuumcsomagolt, műbeles szalámit, mielőtt elraknám az egyszer használatos szatyromba, majd válogatás nélkül ömlesztem a szemetet a város széli árokba.

Keresztényként, hívő emberként nap mint nap ki vagyunk téve a többi ember vizsgálatának. Néznek, figyelnek, és várnak. Várják a gyümölcsöket, és közben távcsővel vizsgálják, milyen is a hegyen az a napsugarak által jól megvilágított város.

Milyenek vagyunk mi, keresztények?

Már a konfirmációra készülve megtanuljuk, hogy a keresztyén szó azt jelenti, Krisztushoz tartozó. Így hát küldetésünk, és egész hívő életünk abban csúcsosodik ki, vajon Krisztushoz tartozunk-e?

A lekcióként felolvasott igeszakasz arról beszél, hogy vannak olyanok, akik szeretnék azt a látszatot kelteni, hogy krisztuséi, mégsem azok. Mert bár az ember szeretne mindent irányítani, a megtérést és az üdvösséget nem tudja.

Az mind az Isten ajándéka, a Krisztus áldozata árán.

És hiába minden, a gyümölcs akkor is férges marad, hacsak nem Krisztus táplálja, és a lábnyom akkor is hervadást és pusztulást hoz, hacsak nem Krisztus jó illata áradozik belőle.

Vannak, akik azt gondolják, elég, ha a templomban hallott szavakat ismétlem, és azzal a hangsúllyal beszélek, mellyel sokszor a lelkészek a templomban.

Mások szerint a tény, hogy karácsonykor eljárnak a gyülekezetbe, igazából azt jelenti, ők igazi keresztények.

Olyan testvér is van, aki hisz és vall, csak éppen sajátos elképzelései vannak Istenről. Kihagy részeket a Bibliából, és egészen egyértelmű dolgokat kérdőjelez meg, mondván, a Biblia nem egyértelműsíti.

Hogy mondja az Úr Jézus?

Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram…

Nem attól függ, hogy mennyire jó az elméletünk. Egyedül Isten Szentlelkétől függ. Hogy hagyjuk-e Neki átjárni az életünket. Hogy átengedjük- e az irányítást, vállaljuk- e a szenvedést, tűrjük-e a lemondást.

Mindnyájan úgy születünk, hogy nincs rendben a kapcsolatunk Istennel és bennünk van a hajlam a bűnre Aztán életünk egy pontján Isten megállít és ezt mondja: „Szeretlek! Fontos vagy! Ismerlek téged. Sőt, jó tervem van az életeddel!”.

Ez az üzenet gyógyít, megelevenít, átformál. Tanítványokká leszünk ebben az új életben, ami más, mint a korábbi volt.

Sokszor hiányzik a küldetéstudatunk. Pedig enélkül a próbáinkkal is nehezebben nézünk szembe. Azt várjuk a kereszténységtől, hogy az életünk mindig legyen jó és sikeres.

Mintha nem kattant volna át bennünk, hogy a küldetésünk ezek felett áll: Isten akaratát megvalósítani a földön és azzá válni, akivé ő formál. Véssük egészen mélyen a szívünkbe, hogy tanítványként az életünk értelme, hogy a világ világossága, a föld sója legyünk.

Milyen gyakran van félrecsúszás: vasárnaponként a lelkészt megyünk hallgatni – persze csak azt, aki az ízlésünknek megfelel – és nem Istent tisztelni. Emberekre nézünk Isten társasága helyett. Természetesen nem mondanám, hogy olyan gyülekezetbe járjon az ember, ahol a lelkész a saját véleményét mondja el ahelyett hogy az Igéről beszélne, vagy személyes indulatainak akarna fórumot találni.

De tanítványnak lenni még másodsorban sem rólunk szól, hanem a másik emberről. A keresztény közösség soha nem zárkózhat el, nem utasíthatja vissza, hogy üzenetté legyen a világ számára.

Ez a hegyen épült város feladata. Hogy jelenlétével mások felé legyen üzenet.

Akár egy nemzeti emléknapon, hogy ne feledkezz meg a múlt egyetlen eseményéről sem, hanem igenis adj hálát, hogy ők akkor nem futamodtak meg, és így Isten megadta neked a mai napot is,

Akár amikor össze kell fogni, és az Istentől kapott javakat a teremtés rendje szerint forgatva kell lépéseket tenni a világ megtisztítására.

Akár, amikor egy kisebbségben lévőnemzettestnek a fizikai jelenlétünkkel tudunk támogatást és közösségélményt adni.

Megannyi olyan életközösség, és olyan alkalom, amikor szükség van a világításra, a ragyogásra, a jó gyümölcsökre, az Isten Szentlelkére. Tanítványokra.

Az úrvacsorai liturgiában megvallunk minden elhibázott döntést, kimondott szót, és fejünkben megfordult gondolatot. És kérjük az Urat, segítsen nekünk meginkább betölteni küldetésünket, segítsen megélni tanítványságunkat.

Vegyük komolyan a fogadalomtételt. Akarjuk átadni a Szentléleknek az irányítást. Éljünk a nekünk adott kegyelemmel. Mert nem mindenki, aki azt mondja Uram, uram, hanem csak az, amelyik termi a megtérés jó gyümölcseit.

Ámen

Mándi Kitti

 

vissza