Prédikációk

Lázár feltámasztásának csodája az Újszövetség, de azt hiszem az egész Szentírás legnagyobb, emberrel történt csodája, amelynek egy nagyon fontos részlete alapján hirdethettem köztetek hitünk legszentebb titkát, a feltámadás csodáját az elmúlt hét vasárnapján. Miért állítom, hogy ez a legnagyobb csoda?
Azért, mert valaki visszatér onnan, ahonnan emberileg nincs visszatérés, ráadásul négy nap után, ami idő alatt, a test bomlásnak indul, különösen azon az éghajlaton. Azonban érthetetlen módon, nem az történik, amit várnánk, hanem valami döbbenetesen más.
Mert mit is várnánk? Hitet, Jézust ünneplő embereket!
A 12. részben azonban mást olvasunk. Az egyik vers arról tanúskodik, hogy a főpapok elhatározzák Lázár megölését, mégpedig azért, mert sokan miatta hisznek Jézusban. Majd, a felolvasott egyik igevers egy nagyon szomorú megállapítást ad elénk: „Noha ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne!” Elkeserítő, lehangoló állapotot fest az evangélista a választott népről, Jézus kortársairól!
De vajon, csak róluk szól ez a vers? Csak az ő állapotukat adja elénk ez az igevers? Nem drága testvérek, sajnos nem. Mert közvetlenül a vers után János egy párhuzamot ad elénk. Ézsaiás próféta könyvét idézi, aki,  mintegy hatszáz évvel Jézus előtt ugyanezt tapasztalta meg.
És, ha a ma emberére tekintünk, ugyanezt láthatjuk: az emberek többségének lelki szeme, azaz szíve zárva van Isten csodái, csodajelei előtt! Örök emberi viselkedésmódról van szó tehát, nem csak egy korszakhoz, nem csak egy néphez kapcsolható válaszreakcióról Isten csodáira, csodajeleire.

Vajon mi a baja a legtöbb embernek Isten csodáival?
Úgy vélem az, hogy ezek a csodák nem olyan csodák, amelyeket az emberek várnának, ráadásul nem is akkor következnek be, amikor azt az ember „megrendeli”, mert azok megtörténte Isten szuverén úr voltának következménye. Emlékezzünk most egy pillanatra Heródesre, aki egy csodáért szabadon bocsátotta volna Jézust, ám Jézus a királyi felszólításra csak hallgat, noha élete múlik ezen!

Másrészt, a jézusi csodák jelek, amit az eredeti görög nyelvben más szó is jelez mint a csodát, talán a legjobb, ha „csodajelként” adjuk vissza. Nem véletlenül olvashatjuk itt is, hogy „noha ennyi jelet tett…”.

Mert mi a különbség csoda és jel közt?
A jel mögött mindig van egy jelzett dolog. Rámutat valamire a cselekmény vagy történés! Soha nem öncélú, hanem jelentése van. És a jelentést meg kell érteni, azon gondolkodni kell!

A csodák viszont általában öncélúak, arra valók, hogy elkápráztassanak, hogy a csodatevőt dicsfénybe vonják, gondolkodni nem igazán kell rajtuk, csak szájtátva figyelni. Jézus csodái mögött mindig van mögöttes tartalom, mindig van jelzett dolog, így csodajelek! A teljesség igénye nélkül:  Az első jel, a kánai menyegző borcsodája egyrészt arra mutat rá, hogy Istennek testi voltunk is fontos, másrészt arra, hogy ő egy örömteli, nem sótlan életet akar nekünk adni, harmadrészt pedig az örök élet, a mennyei lét egyik előzetese is az, amit menyegzői lakoma szimbolizál.

A beteggyógyítások arra mutatnak rá, amit így fogalmaz meg a Jelenések könyve: „sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé”, azaz a Mennyei létformát nem nyomorítja meg semmi, ami a földi életünket még igen. Minden jézusi csodajelnek üzenete van. Valamire rámutat Jézus minden csodájával, és ez az emberek egy részének nem tetszik!
 
A fájdalmas megállapítás után János Ézsaiás próféta elhívási történetének egy részletét, a prófétai küldetés meghatározását idézi. Ézsaiás prófétai küldetését a következőképp olvastam Ézsaiás könyvéből: „Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon.” Ézsaiás prófétai küldetése tehát egy ítéletes küldetés, Isten ítéletét kell hirdetnie, aki megkeményíti a nép szívét, hogy az zárt legyen Isten csodáira! És, ugyanezt olvassuk Jézus csodáival, csodajeleivel kapcsolatban is! Azért nem tudtak hinni, mert Isten megkeményítette szívüket!
Ahogy ezt olvassuk, azonnal azt érezzük, hogy itt egy óriási és érthetetlen igazságtalanságnak vagyunk szemlélői! Hogyan várhat el ugyanis Isten hitet, ha közben megkeményíti az ember szívét?

Hogy higgyünk benne, ha közben lehetetlenné teszi a benne való hitet?

De vajon tényleg erről van szó? Biztosak lehetünk abban, hogy valami másról! Hiszen az az Isten, aki egyértelműen kijelenti azt, hogy „nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen”, aki elküldte e világba az egyszülött Fiát, aki feláldozta Őt értünk, nem teszi lehetetlenné a Jézusban való hitet, aki által egyedül üdvösségünk van!
De akkor mit jelent ez a látszólagos ellentét? Hogy lehet feloldani? Hogy megértsük, nézzük meg kicsit Izrael népének történetét. Mégpedig Izrael és Isten kapcsolatát!
Mennyi csoda van Izrael népének háta mögött!
Ha csak arra gondolunk, hogy Izrael népének alapélménye a szabadulás, már az azzal kapcsolatos csodákat is nehéz ujjhegyre szedni! Azért próbálkozunk csak vele, a teljesség igénye nélkül! A szabadulás azzal kezdődik, hogy egy kisfiú- Mózes, minden ellenséges törekvés ellenére is életben marad. A fáraó udvarába kerülve megismeri Egyiptomot, majd onnan menekülve a pusztát. Ott hívja el Isten őt arra, hogy népének szabadító eszköze legyen. Mózes a fáraót az Istentől jövő 10 csapással kényszeríti térdre, aki végül elengedi a népet. A menekülő rabszolganép előtt megnyílik a Veres-tenger, száraz lábbal kelnek át, míg az üldözők felett összezárul a víz. A pusztában nappal felhő, éjjel tűzoszlop vezeti őket. Isten gondviselésének csodájaként manna és fürj táplálja őket. Mindig olyan helyre vezeti őket Isten, amely iható, vagy ha nem, akkor Mózes által csodát téve ihatóvá változik a víz.
Az Ígéret földjéhez elérve a Jordánon is csodálatos körülmények közt kelnek át. Jerikót isteni csoda következtében tudják elfoglalni, de ilyen csodák láncolata az egész honfoglalás, ahol jól felfegyverzett népek ellen, városállamok ellen győz a gyakorlatilag fegyvertelen nép.
És, erről szólnak a bírák korának harcai is, majd a királyság kora. Isten nem csak kihozta erős kézzel és kinyújtott karral népét Egyiptomból, a szolgaság házából, hanem utána is minden módon a rendkívüli gondviselés – azaz a csodák eszköztárát felvonultatva tartja meg őket földjükön!
És, mi a nép válasza? Lázadás, elégedetlenkedés, Isten ellen való fordulás! A törvények és isteni parancsok semmibevétele, AKÁR az Úr, akár az embertárs vonatkozásában. Isten pedig folyamatosan küldte szolgáit, a prófétákat, hogy próbálják meg jobb belátásra bírni a népet, megtérésre hívva őket, visszatérésre Istenhez, akitől oly messzire elpártoltak.

És mit tett a nép? Folytatták tovább istentelen életüket.

Van egy újszövetségi példázat, amely mindennél jobban, teljesebben szimbolizálja ezt a viselkedést. Ez a példázat a gonosz szőlőmunkások példázata. A példázatban egy gazda a szőlőjét átadta bérlőknek, majd elutazott hosszabb időre, majd egy idő után elküldte szolgáját, hogy fizessék ki részét a szőlőből. Mit tettek a szőlőmívesek?  A szolgát elzavarták. Ekkor a másik szolgát küldte, akit megvertek, ezután a harmadik, negyedik, sokadik szolgát, akiket hasonlóképp bántalmaztak. Ez a példázat tökéletesen a hallgatóság elé adta a tipikus prófétai sorsot: szólni Isten akaratából a megtérés igéit, amire válaszként csak falak, bántalmazás, elutasítás érkezik a nép részéről. Harcolni, küszködni, sokszor szenvedni, emberileg nézve siker és eredmény nélkül!

Tudjuk jól, hogy ha egy pohárba lassan vizet csepegtetünk, egy idő után az a pohár megtelik, csordultig tele lesz vízzel, és a víz lassan kifolyik belőle. Ahogy a szép magyar mondás elénk adja: „betelik a pohár”. Izrael népével is ez történt.

Lassan, de biztosan betelt a pohár, csak nem vízzel, hanem vétkekkel, bűnökkel, mulasztásokkal, istentelenséggel. A gondolatok, a szavak és a tettek szintjén, Isten és ember irányába egyaránt. Ézsaiás próféta korára idáig jut a nép! Nem véletlen tehát, hogy ha Isten nem ér célt a szép szóval, a jó szóval, a halk és szelíd hanggal, a kéréssel, akkor kénytelen más eszközökhöz folyamodni. A nép szívét nem ő keményítette meg, hanem gránitkeménységű már Ézsaiás korára!

És mi következik ezután? Isten büntetéseként Kre. 587-ben a babiloni seregek elfoglalják Jeruzsálemet, lerombolják a várost, benne a Templomot, és fogságba deportálják hetven évre a népet!

Jézus kortársai is így viselkednek. A gonosz szőlőművesekről szóló példázatban a gazda elküldi az egyetlen fiút is, azt gondolva, hogy ha mást nem, majd őt megbecsülik a szőlőmunkások. Tévedett, mert azok maguk közt azt gondolták: „Itt az örökös, öljük meg és miénk lesz a szőlő!” A hozzájuk érkezett fiút meg is gyilkolják, a szőlőt birtokba veszik, ám a gazda értesülve fia haláláról visszatér és megbünteti a gonosz munkásokat. A példázat, tehát nem csak a prófétai sorsot, de, Jézus küldetésének fogadtatását is elénk adja, azt, amit János evangéliuma első részében így találunk összefoglalva: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt!” Tulajdonképpen a kortársak viselkedésükkel magukat zárják ki az üdvösségből, éppen úgy, mint elődeik.

És mi következik ezután? Isten büntetéseként Titusz légiói Kru. 71-ben elfoglalják és földdel teszik egyenlővé a szent várost, az életben maradottak pedig szétszóródnak a birodalomban.
 
Hogy olvastuk? „Noha ennyi jelet tett előttük, mégsem hittek”. Milyen szomorú ebből a szemszögből vizsgálni Izrael népének évszázadait! És milyen jó lenne itt abbahagyni az igehirdetést, hogy miránk ez nem vonatkozik, mert másként élünk! De, sajnos, fel kell tegyük magunknak a kérdést, hogy mi hogy viszonyulunk Isten csodajeleihez, amelyeket értünk, szemünk előtt, vagy rajtunk tett? Követi-e a csodajeleket hit a mi életünkben?
Mert rengeteg csodában, jelben van részünk!

Egyáltalán észrevesszük azokat?

Megtartott életünk- egy balesetben, egy-egy betegségből való felépülésünk, a nehézségek-betegségek közt is erő, amivel tovább tudunk lépni, nehéz természetünk ellenére szerető szívek, akik körülvesznek minket, mindennapi kenyerünk, elegendő és iható vizünk, hogy van, mit magunkra vegyünk, hogy télen fűtött lakásban élhetünk, hogy szabadon megélhetjük üldözésektől mentesen hitünket, hogy nem háborús övezetben élünk, mint az emberiség oly nagy része!

És a legnagyobb csodát-jelet, amelyet Isten értünk tett, hogy Jézust, szent Fiát értünk adta, követi-e valódi, igazi hit és Istennek tetsző magatartásforma életünkben? Vagy a mi szívünk is zárt Isten csodái előtt? Minket is úgy ítél az ige, mint Jézus kortársait, hogy noha annyi jelet tett köztünk, mégsem hittünk?

 A Zsidókhoz írt levélben van egy csodás tanács, amely így szól: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!” A ma, a most még a miénk! Nehogy késő legyen!

Nehogy elég legyen Istennek a folyamatos ellenkezésünk, ellene lázadásunk! Nehogy magunkat zárjuk ki az üdvösségből! Mert a szív a folyamatos ellenkezésben először érzéketlenné, majd keménnyé válik! Képtelenné Isten akaratának megértésére és elfogadására. Képtelenné válik a megtérésre, azaz Isten akaratának elfogadására és a bűnöktől való elfordulásra, a bűnökkel való radikális, gyökeres szakításra!

Böjt második vasárnapja van. A böjt egyik célja a bűnöktől való elfordulás, és Istenhez való teljesebb odafordulás. Így böjtöljünk, lelkileg, Istennek tetsző böjtöt megélve!

 Ámen

Juhász András