Prédikációk

Szeretett Testvéreim!

A szeretetszolgálat vasárnapja van. A diakónia görög eredetű szó, jelentése: ’szolgálat’. Ma a Magyarországi Református Egyház a diakónia alatt a Krisztus egyházának az ember testi szenvedéseinek enyhítésére, az elesettek segítésére irányuló, szolgáló magatartást, igyekezetet érti.

Istennek legyen érte hála, hogy szervezett módon, gyülekezetünkben is megmutatkozik a szolgáló magatartás és a szent szándék a nyomorúságban lévők megsegítésére! Oly sok szolgálati terület, -amely a mi gyülekezetünkben is élő- arra mutat, hogy vannak olyan emberek, akiket Isten Szentlelke szeretetszolgálatra indít! Hosszú lenne felsorolni azt a sok szolgálatot, melyben időt, energiát, adományokat nem kímélve férfiak és asszonyok, fiúk és lányok részt vesznek, mert indíttatást éreznek arra!

A mi szolgálatunk, szeretett Testvérek egyben egy kiváltság is. A szolgálat azt jelenti, hogy segítségünkkel, tetteinkkel, szavainkkal is Krisztusra mutathatunk! Arra a Krisztusra, akit sokan még nem ismernek személyesen, mert olyan hányattatott életük, nehéz sorsuk, vagy oly sok csalódásuk volt már, hogy nem is foglalkoztak addig a lelki dolgokkal…

A szeretetszolgálat azért is kiváltság, mert ily módon is követhetjük a mi Urunkat, Aki mindig, minden körülmény között előttünk járt, és példát adott életével! Ez a szolgálat soha nem kötelező, hanem választható. Nem az érdekről, hanem a tiszta szándékról szól. Nem az alárendeltség dominál benne, melyben mi kiszolgálunk, hanem a mellérendeltség, amely arra mutat, hogy Krisztus munkatársai vagyunk.

Gyakran nehezen indulunk el a szolgálat útján. Legtöbbször azért, mert úgy értékeljük, hogy kevés, amink van. Felmerül bennünk, hogy ’mit is adhatnék a másiknak, amikor nekem sincs elég?’ ’Nincs elég pénzem; nincs elég időm; nincs elég türelmem; nincs elég bátorságom; nincs elég akaratom…’ De vajon hogyan értelmezzük az ’elég’ szócskát?! Nincs valamiből elég, mert úgy ítélem meg. Szerintem nem elég. De ez még nem jelenti azt, hogy más szerint is így van.

Mondok egy konkrét példát: az osztály leggazdagabb diákjának nem elég 200 Ft, mert aznap moziba akar menni. Egy szerényebb körülmények között élő osztálytársának elég a 200 Ft ahhoz, hogy ennivalót vegyen magának. Egészen más az igény és más a szükség!

Jézus, ott a Tibériás tavának túlsó partján szembesült a sokasággal. 5000 férfiről tudunk szám szerint, a nők és gyermekek nélkül! És ez a sokaság megéhezett. Jézus leülteti őket, és felméri az emberi lehetőségeket. 5 árpakenyér és 2 hal. Egy kisfiú uzsonnája. Nem sok. Úgy is mondhatnánk, hogy nem elég. De mire nem elég?

Arra nem elég, drága Testvérek, hogy a tanítványok jóllakassák az éhes tömeget. De ott van Jézus, az Ő Mesterük; az a próféta, aki tanítja őket; az az Áldott Orvos, Aki betegeket gyógyított meg… Ott van velük az, akinek adatott minden hatalom, mennyen és földön!

Jézus, miközben az emberek felé szolgált, mindig tanított, és hitüket erősítette. Mindig arra akarta tanítványait ösztönözni, hogy soha ne legyenek kicsinyhitűek! Arra akart mindig rávilágítani, hogy addig nem tudnak elindulni a szükséget szenvedők felé, amíg nincs elég hitük!

Érdekes lehet ebbe is belegondolni kicsit: mi az elegendő hit?! Hiszen mi mindig ezzel mentegetőzünk, hogy nincs elég hitem! De mitől függ ez? Egyedül attól, hogy van-e személyes kapcsolatom az Úr Jézussal! Észreveszem-e azt, hogy velem van akkor is, amikor én vagyok szorult helyzetben, és akkor is, amikor nekem kell segítenem a másik, szükséget szenvedő emberen!

A tanítványok idáig is sok csodát láttak Jézus által. Testközelből látták, hallották, érinthették. Akárcsak most! És nem a segíteni tudó Krisztust látták maguk előtt, hanem az emberi körülményeket. Azt, hogy nincs elég ennivalójuk…

Azt olvassuk, hogy Jézus Fülöptől kérdezte meg: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” És az evangélista hozzá teszi: „Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni.” (Jn 6, 5-6).

A számításainkból gyakran kihagyjuk Krisztust, aki azonban mindig tudja, mit fog tenni. A mi számítgatásaink kimerülnek abban, hogy nem elég, de Jézus mindig gondoskodik arról, hogy az ember megtapasztalja: ELÉG!

Az egymás felé való elindulásban, a szeretetszolgálatban erre az ’elégre’ van szükségünk! Amikor nem a körülményeinket, a pénzünket, vagy a félelmeinket vesszük figyelembe, hanem azt: ELÉG, HOGY JÉZUS VELEM VAN!

Az a kisfiú nem biztos, hogy tudta, kicsoda Jézus és milyen hatalma van, de egy nagyon fontos dolgot megtanulhatunk tőle: odavinni Jézushoz azt, amink van! Kifogást ő is találhatott volna, hiszen azt az igencsak csekély uzsonnát az édesanyja neki csomagolhatta. Ha ott és akkor csak magára gondol, akkor nem lett volna látható a kenyérszaporítás csodája! Segíteni akart, nem pedig megtartani azt, amije van!

Mi nagyon sokszor sajnáljuk egymástól a segítséget, a jó szót, az oda szánt időt, a másokért való imádságot, mert talán azt gondoljuk, hogy akkor kevesebb esélyünk lesz nekünk, akik szintén rászorulók vagyunk! Igen! Rászorulók.

Rászorulók vagyunk, mert mi mindnyájan, kivétel nélkül vágyunk a tiszta szeretetre! Arra, hogy odafigyeljenek ránk, törődjenek velünk, meghallgassanak, ránk mosolyogjanak! S mivel rászorulunk erre a gondoskodó szeretetre, ezért nem merünk elindulni mások felé, mert megkötöz minket a KEVÉS.

Isten képes bennünk azt a keveset ELEGENDŐVÉ tenni, oly módon, hogy marad is, amit tovább adhatunk! Valahogy úgy, ahogy megfogalmazza a Példabeszédek könyve: „Aki mást felüdít, maga is felüdül.” (11, 25).

Történetünkben a kevésből sok lesz. A sokból elég, és az elégből maradék. Még pedig 12 tele kosár! „Szedjétek össze a felesleges darabokat, hogy semmi ne menjen kárba.” (Jn 6, 12). Nehogy kárba vesszen a sok lelki és tárgyi ajándék, amelyet Istentől kaptunk! Nehogy elpazaroljuk az időt, a pénzt, mert nem kezeljük helyén a dolgokat!

Krisztus követéséhez szorosan kapcsolódik az elköteleződés. Az, hogy Ő a Pásztor, Őt követem. Ha Ő a Pásztorom, személyes kapcsolatban vagyok Vele, mert csak úgy tudhatom meg, mi a feladatom napról napra. Ha odaszánom Neki egész valómat, magában rejti azt is, hogy minél több embernek fel kell mutatnom Őt, hogy mások is elköteleződhessenek Neki!

Ha bízom Benne, akkor elhiszem, hogy kivezet az útvesztőkből. Elhiszem, hogy képes az én életemben is csodát tenni. Sőt, képes arra is, hogy áldás lehessek felebarátaim számára is! Ez egy gyönyörű folyamat, amely Krisztusból indul, és Hozzá érkezik.

És végül, a szeretetszolgálat jegyében Jézus aranyszabályával hadd fejezzem be: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük…” (Mt 7, 12). Ámen.

Lovász Adrienn